Az élet értelemének értelmetlenségéről

Köszöntöm a kedves olvasókat ismételten a blogon. Remélhetőleg szellemi képességeitek teljes birtokában érkeztetek, mivel csak úgy passzióból a mai alkalommal kiposztoltam egy ilyen velőset.

 Elöljáróban annyit erről az írásomról, hogy senkit ne ijesszen meg a cím – Nem vagyok emós vagy goth, és az esszé nem “az élet értelmetlen, ezért feketében járok és sírok” hangvitelű pop-nihilizmusom kiáltványa, hanem egy egész másfajta filozófiai dimenzióját boncolgatja az örök kérdésnek; hogy ab ovo mi a bajom a kérdésfeltevéssel. A mai alkalommal arra invitálnék minden amatőr filozófust (a bölcsesség szeretetét szeretőket), hogy kövessenek bátran erre a röpke kirándulásra, ahol a bölcselet sekély(es)ebb holtágainak egyikébe merészkedünk el, hogy a rossz kérdésekről merengjünk, az okok és célok összekeveréséről elmélkedjünk, az emberi gondolkodás korlátairól gondolkodjunk, és persze megmondjuk a tutit úgy, hogy valójában nem is jutottunk semmi értelmes következtetésre. (No de mi mástól lesz bölcselet a bölcselet, ha nem attól, hogy rendre túlvállaljuk magunkat?)

Az élet értelemének értelmetlenségéről

Mi az élet értelme?

Oly gyakran tesszük fel ezt a kérdést magunknak és másoknak, állandóan keressük is a választ a nagy kérdésre mindenütt és mindenkor. A közvélekedés szerint ez az egyetlen és örök kérdés, amit minden ember élete során legalább egyszer feltesz magának; mondhatni önmaga súlycsoportjában az egyetlen. Megválaszolására a filozófia, a vallások, tanult és tanulatlan tömegek, bölcsek és bolondok hadai vállalkoztak már, több-kevesebb sikertelenséggel. A próbálkozásokat felsorolni legalább olyan hiábavaló vállalkozás lenne, mint magára a kérdésre választ találni; a teljesség igénye nélkül, csupán a legnépszerűbb véleményekre szorítkozni is bőven elég annak szemléltetésére, mennyire sötétben is tapogatózik az az ember, aki felteszi a kérdést és ezután képes valamiféle univerzális, objektív igazságot remélni válaszként.

Mindannyian hallottuk már a kakofón kórust, a szenteket és prófétákat, a nihilistákat és hívőket, az amorális szociopatákat vagy épp a sarki fűszerest, akik mind  igazságként próbálták nekünk eladni egymást kizáró, sokszor önmaguknak is ellentmondó véleményeiket. Az élet értelme? Isten. Boldogság. Szeretet. Önmegvalósítás. Evolúció. Teljesség. Üresség. Szenvedés. Gyönyör. Megvilágosodás. Zen. Semmi. Nem is fogható fel.

Én speciel azon véleményen vagyok, hogy a magával a kérdéssel van a baj. Egy jó kérdés azért jó, mert megválaszolható; mert valahol magában hordja a válaszát, a bizonyosság ígéretét, s továbbmutat önmagán az igazság felé. Rossz kérdésekre viszont nincsenek kielégítő válaszok; az ilyen kérdések nem csupán kételyeket és bizonytalanságot keltenek, de további, hasonlóan rossz kérdéseket szülnek. A nagy kérdés ebben az értelemben véve egy igencsak rossz kérdés. Ha jobban megnézzük, megkapargatjuk a felszínét, lefejtjük róla a miszticizmus és az áhítat mázát, előbb-utóbb láthatóvá válhat az is, hogy voltaképp nem is kérdés, hanem valamiféle remény inkább. A mélyben ugyanis olyan alátámaszthatatlan feltételezések lapulnak, mint pl. hogy az életnek van értelme, továbbá ez megismerhető számunkra. Kérdésképp végeredményben teljesen értelmetlen, hiszen olyasminek a minőségét és mivoltát faggatja, ami talán nem is létező entitás. A nagy kérdés továbbvisz, s egyéb kérdéseket szül;  mit értünk egyáltalán értelem alatt, mit értünk élet alatt, léteznek-e ezek a dolgok, ha igen milyen minőségben beszélhetünk róluk… A kérdések csak jönnek, a válaszokkal pedig sok esetben adósok maradunk magunknak.

Ennek a tételnek a alátámasztására íródott eme rövid esszé. Műkedvelő filozófusként igyekeztem az érveimet követhető módon megfogalmazni és logikus módon felépíteni az érvelésemet, filozófiai előképzettség híján azonban nem tudhatom, mennyire sikerült elérnem célomat, s azt sem tudhatom, hányan s milyen minőségben járták körbe a problémát. Az, hogy mennyire eredeti ez a gondolatmenet, illetve a gondolatmenet esetleges cáfolatai szintén elkerülhették a figyelmemet. Kérem az olvasót, hogy szíveskedjék elnézni az esetleges hiányosságaimat.

Lássuk az érvelést:

Alapvető kognitív berendezkedésünk az emberi igényeinkre van szabva. Az ember, mint kiemelkedő intelligenciájánál fogva a képzelet képességével is rendelkező élőlény, nem csak akaratlagosan, de ösztönszerűleg is használja mindkettőt. Az intelligenciát általában úgy definiálják, mint az ember problémamegoldó képességeinek halmazát. De micsoda a képzelet? A képzelet egy lehetséges definíciója szerint nem más, mint az intelligencia halmazán belül egy részképesség, amivel az ember képes a valóságtól független és akár markánsan elkülönülő, belső világot felépíteni és fenntartani. Ennek a képességnek számos előnye akad, többek között elképzelhető egyes események lehetséges kimenetele, emiatt voltaképp a képzelet teszi a tervszerű és céltudatos gondolkodást lehetségessé.

A képzelet elsődlegesen az ember érzéki benyomásai mentén építkezik (az érvelés erejéig legalábbis fogadjuk el ezt a Locke-i axiómát). Ezalatt nem az értendő, hogy az ember csak azt képes elképzelni, amit valamikor már érzékelt; tudjuk ugyanis, hogy elképzelhetőek olyan dolgok is, amiket az egyes ember sosem tapasztalt, és olyan dolgok is, amik nem léteznek fizikai mivoltukban. Az ember nem alkothatott volna szerszámokat, ha nem lett volna képes elképzelni a használati módjukat, alakjukat, céljukat. Az ember nem alkothatna egyáltalán, ha a képzelet ily módon lenne korlátos.

A képzelet valódi korlátja az univerzum valós méreteihez képest túlságosan szűkre szabott emberi lépték. Talán nem evidencia, de az érveléshez elengedhetetlen axióma, hogy minden olyan dolgot, ami nem emberi agyra van méretezve, ami emberi léptékkel felfoghatatlan, az ember csak a saját képességeihez mérten közelítheti meg. Ennek a ténynek szemléltetésére elég csak a tudomány szentélyeibe ellátogatnunk: az univerzum felfoghatatlanul nagy vagy épp elképzelhetetlenül kicsiny léptékeinél csődöt mond a legbriliánsabb elmék képzelete is: A naprendszer, a galaxis, az univerzum mind elképzelhetetlenül nagyok. Az atomok, a szubatomi részecskék, a kvarkok elképzelhetetlenül kicsinyek. A világegyetem elképzelhetetlenül régi. A Planck-idő elképzelhetetlenül rövid.

 Véges elmébe végtelen nem férhet.

A képzelet csődje persze nem azt jelenti, hogy teljesen megismerhetetlen az univerzum, hiszen bár emberi ésszel értelmezhetetlenek ezek a léptékek, valahogy mégis sikerül értelmezhető módon beszélni róluk. Hogyan lehetséges ez? Az emberi nyelvünk és az emberi agyunk természete a kulcs.

Agyunk kb. 1300 cm3 térfogata véges kapacitást jelent egy igencsak bonyolult és kihívásokban bővelkedő világban. Az agyunk a világban fellelhető számtalan probléma megoldásának érdekében kénytelen trükkökhöz folyamodni. Agyunk mintákat keres, párhuzamokat vél felfedezni, és a felfedezett hasonlóságok mentén rendezi az információt: Gondoljunk csak az optikai csalódások mögött meghúzódó mechanizmusokra, és látható az agy hogyan trükközik, hogy próbálja kompenzálni saját korlátait! A gondolkodásunk voltaképp útlevágásokra épül, a legkevesebből a legtöbbet próbáljuk kihozni.

A nyelv az emberi gondolat legtisztább kifejeződési formája, egyedi, szimbolikus jellege az emberi természet és a szimbolikus gondolkodás tükre. Az ember a nyelven keresztül metaforákkal, szimbólumokkal, analógiákkal kompenzálja a fizikai korlátait; ezek segítségével értetjük meg magunkat és értjük meg egymást, valamint a világot is ezekkel a mechanizmusokkal próbáljuk megragadni és értelmezni. Természetünkből fakadóan adott tehát, hogy amit nem értünk, azt megpróbáljuk hasonlítani ahhoz, amit viszont igen; emberi dolgokhoz, olyasmikhez, amik léptékben közel állnak hozzánk. A hasonlóságok mentén közelítjük meg a világot; mindennapjainkból fakadnak a metaforáink, ezért beszélünk, gondolkozunk a világról úgy, mintha az emberi agyunk, emberi léptékeink és emberi motivációink nyelvén szólna hozzánk.

A nagy kérdés átfogó jellege ellenére valójában antropocentrikus, vagyis csak emberi kontextusban van értelme. Az élet és a lét maga azonban az emberi jelenségen túlmutat.

Az ok-okozati, kauzális viszony a megfigyelhető univerzum könnyen értelmezhető jellemzője. A kauzalitás, vagyis az oksági viszony az okok és okozatok láncolataiból következő relációk átfogó neve. Az érvelésem szintjéhez egy teljesen leegyszerűsített definíció is elegendő, eszerint az ok-okozati viszony azt jelenti, hogy minden okozat mögött van egy időben azt megelőző, fennálló, kiváltó ok. Az okok szükségszerűek és kényszerítő erejűek, vagyis egy ok szükségképp kivált egy okozatot. Ha a szükségszerűség kitétele nem áll fent, akkor nem beszélhetünk determinisztikus értelemben vett okságról.

Objektíven nézve az életről magáról, az emberi életről, és minden egyes ember életéről ugyanúgy elmondható, hogy van egy oka, egy korábbi, azt megelőző és kiváltó jelenség. Az egyes ember élete következménye annak, hogy a szülei éltek, egymásra találtak, megfogant és megszületett. Az emberi élet jelensége közvetlen következménye annak, hogy voltak előemberek, akiknek szintén voltak elődjeik, akik származtak korábbi élőlényektől, amiknek szintén voltak őseik. A szaporodásnak ez a láncolata egészen az élet megjelenéséig nyúlik vissza, az első szerves replikátor megjelenéséig, és még tovább a múltba, egészen az idő kezdetéig. Fontos szem előtt tartani, hogy az egyes ember megszületéséhez elképzelhetetlenül sok feltételnek kellett teljesülnie, így az okok láncolata, ami elvezet az egyes ember születéséhez valójában inkább probabilisztikus „szerencsés véletlenek sorozata”, mintsem determinisztikus „elkerülhetetlen végzet”, érvelésem szempontjából azonban voltaképp jelentéktelen, hogy minden egyes megszületett élőlény csillagászati esélyekkel szemben jött világra.

Az érvelés lényege ugyanis az, hogy az eseményekhez elvezető okok láncolatának megléte, a körülmények összjátékának valószínűsége vagy valószerűtlensége önmagában nem implikálja mögöttes célok vagy szándékok meglétét.

Az ember természetét tekintve képes céltudatosan tervezni és cselekedni. Természetesen nem állítható egyértelműen, hogy csak az ember egyedi ilyen tekintetben, hiszen korlátozott mértékben az emberen kívül egyéb élőlények is képesek komplex célorientált viselkedésre, vagyis a céltudatos viselkedésnél – Descartes-i értelemben vett “öntudat” híján – szűkebb, de korántsem véletlenszerű cselekvésekre. A célorientált viselkedés nálunk, társas lényeknél kiemelten fontos; azért, hogy másokkal együtt tudjunk működni, de azért is, hogy megóvjuk magunkat másoktól, képesnek kell lennünk megérteni egymást. Bizonyossággal állítható, hogy kognitív berendezkedésünk erre jött létre; legalapvetőbb emberi tulajdonságunk, hogy képesek vagyunk mások gondolatait, szándékait, elképzelni és cselekedeteit több-kevesebb sikerrel megjósolni (Theory of Mind). Az emberi természetről ezek alapján  elmondható tehát, hogy  alapvetően attributív a gondolkozásunk továbbá veleszületett igényünk van magyarázatokra; ezen antropocentrikus kognitív elfogultságaink miatt keresünk okokat az okozatokhoz; ezért magyarázunk dolgokat és szándékodat és ezért látunk sokszor felsőbb értelmet, célorientált tevékenységre utaló nyomokat ott is, ahol nincs ilyen.

A természetnél, ami voltaképp a fizikai törvények és erők összjátékának megszemélyesítése, nincs különösebb okunk feltételezni bármilyen tervezőképességet, csupán a társas agyunkkal megszemélyesítjük azt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek “célok” a természetben.

Gondolkodásmódunk emberi mivoltunk következménye, emberként pedig élőlények vagyunk. Megfigyelhető, hogy az élőlényeknek, valamint az életnek, mint jelenségnek általában véve legalább egy fő célja minden kétséget kizárólag van: ez a cél szaporodni, önmagát megsokszorozni. Ezen felül saját túlélése másodlagos célként az élőlények többségében jelen van. Ezek genetikailag kódolt ösztönszerű törekvések, és minden ismert élőlényben kompulzív módon érvényre jutnak – így az emberben is. Az ember ugyan egyedi abban, hogy képes felülbírálni genetikailag kódolt ösztöneit – egy ember példának okáért szándékosan kiolthatja saját életét, és szintén szándékos megfontolásból tartózkodhat a szaporodástól – az ösztönök azonban rendszerint érvényre jutnak.

Honnét jönnek az ösztönök? Miért ösztönszerű törekvése minden élőlénynek a túlélés és szaporodás? Mitől élet az élet, hol a választóvonal, mikortól beszélhetünk életről szerves molekulák helyett?

Ezekre a kérdésekre kérdéses, hogy létezik-e kielégítő válasz. E kérdésekről annyi mondható el teljes bizonyossággal, hogy az alapösztönök egyértelműen logikusak, hiszen az élet fennmaradásához szükségesek; azt az élőlényt, amely nem szaporodik, szükségszerűen kiszorítja az, amelyik igen, azt az élőlényt amely nem védekezik, megeszik. Azon gondolkozzunk el, hogy ez a magyarázat ok, vagy cél? Az élet létrejött valahogyan, valamikor. Logikusan kegyetlen mozgatóerői megmagyarázzák az ösztönök mögött rejlő okokat, de ennél többre számítani nem szabad.

A tervszerű céltudatos gondolkodás az ember jellemzője. A puszta lét szintjén azonban nem indokolt magasabb és nemesebb célokat keresni: Emberi mércével embertelen dolgokat mérni hiábavaló.

A világ nem ember. Hiába személyesítjük meg, adunk neki emberi arcot, tulajdonságokat, szándékokat, nem lesz emberibb. Aggassunk rá bármilyen nevet, legyen az Isten vagy Sors, nem lesz emberi motivációja, célja, értelmezhető szándékai. Az élet az univerzum egyik jelensége. Az ember hogy megértse ezt a jelenséget, a nagy kérdés feltevésével azokat a mechanizmusokat alkalmazza, amely eredendően csak emberi léptékű dolgok és más emberek megértésére alkalmasak.

Az életről, mint jelenségről azonban csak annyi mondható el teljes bizonyossággal, hogy egyszerűen csak van. Az egyes egyének egyszeri és megismételhetetlen életéről sem mondható el biztosabb. A puszta lét tényének megállapításán túl az ember óhatatlanul beleütközik antropocentrikus korlátaiba. Gondolkodásunk és emberi léptékeink ismerete mellett annyit bizonyossággal állíthatunk, hogy csak szubjektív, emberi válaszokat adhatunk a nagy kérdésre.

Rossz kérdésre pedig nem adható kielégítő válasz.

Remélem élveztétek ezt a kis kirándulást; Ha még egyszer lesz legközelebb, akkor talán visszatérünk a bölcselkedéshez és megvizsgáljuk, hogy mi a metafizika, miért volt ez az egész esszé egy értelmetlen és pozitivista elfogultságú holzweg, és hogy igenis próbáljuk csak meg lecincálni az égből a transzcendenst. Metafizikát amúgy könnyebb életvitelszerűen művelni, ha ez ember egy büdös, koszos, drogos hippi baloldali filozófus akit kitart egy egyetem.

Advertisements

Ide követheted el a hozzászólásaid.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s