Breaking: a japánok az emberiség pandái (TL;DR)

Eredetileg 2016 január 27.én, a Zahadumon publikált cikkem.

THIS CAN'T BE REAL

TL;DR rovatunk következik.

Mint ismeretes, japán a bolygó egyik leginkább elöregedő társadalma. A fertilitási rátájuk egy időben alacsonyabb volt a miénknél, és a németek zuhanó fertilitása is csak 2014-ben esett a japánoké alá. Persze most vonogathatjuk a vállunkat, hogy igen, ez a fejlett társadalmak rákfenéje, emiatt aztán igazán nem lenne indokolt a japánokat kinevezni az emberiség pandáivá. Nos nem csupán a katasztrofális fertilitási rátájuk miatt született eme a párhuzam, hanem néhány egyéb érdekes szám tükrében, amit volt szerencsém olvasni a minap.

Viszonylag friss kutatások a következő elképesztő számokat produkálták:
• A japán szinglik közel felét nem érdekli a párkapcsolat. 
• A 20-as éveikben járó japán férfiak 41,6% sosem randizott.

• az egyedülálló férfiak 27.6%-át, az egyedülálló nőknek 22.6%-át nem is érdekli az ellenkező nem.
• A japán férfiak 26%-nak 34 éves koráig nem volt semmiféle szexuális élménye (partnerrel legalábbis).
• A japán nőknél 34 éves korig bezárólag 23% volt az, akinek nem volt semmilyen szexuális élménye.
• A megkérdezett férfiak 10.1%-a mondta azt, hogy a szex „túl sok munkába kerül”, és nem is éri meg.

No de, milyen alattomos társadalomromboló önző paraziták ezek a szinglik, fintoroghatnak a semjénzsolt-lelkűek, és joggal kérdezhetik: Mi van a normális, házas japánokkal? Házasságban ugye azért csak szexelnek az emberek (a misszionárius pozícióban, takaró alatt, leoltott lámpáknál) még ha nem is keresztények? Sajnos a japán valóság lerángatja a magas lóról a házasságról dédelgetett ábrándjainkat, ugyanis a helyzet a házas japánok körében sem valami rózsás: a felmérések szerint a házas japánok 44,6 százaléka bizony nem szexel. (Mármint egyáltalán; többé már nem. A megnevezett okok között általában a gyerekeket ill. a sok munkát mondták legtöbben, miért marad el az etyepetye.)

Minden egy irányba mutat, és ez bizony az, hogy az egész japán társadalom egyre inkább olyan mint a panda; az istenért sem akarnak rendesen szexelni. Mi sem mutatja ezt jobban, mint egy tavalyi kutatás, ami azt a kérdést tette fel a japánoknak, hogy szexeltek-e az előző hónapban. Erre az egyszerű kérdésre a megkérdezett emberek 49.3%-a válaszolt nemmel. A szenzációéhes japán sajtóban természetesen felkapták a hírt, és rendszerint csak “cölibátus szindrómaként” (セックスしない症候群 – sekkusu shinai shōkōgun) emlegetik a problémát.

A fentebbi számokban persze korántsem az a legérdekesebb, hogy valóban igazak-e. Amellett, hogy tényszerűek vagy túlzóak-e japán elpandásodásának a hírei, egy érdekesebb kérdés azt megvizsgálni, hogy mit gondolnak erről problémáról maguk az érintettek. Vajon mit mondanak a japánok, hogyan gondolják megoldani, illetve mit (és kiket) tartanak felelősnek?

A felelősség kérdése természetesen az első, ami ilyen kérdésnél megválaszolásra kerül. Ami a férfiakat illeti, a bűnbakok az un. “növényevő férfiak” (草食系男子 – sōshoku-kei danshi) lettek; a sajtó szemében ők kb. a szinglik közül a fentebbi 10%-nyi fickó, akik állítólag azért nem szexelnek, mivel túl sok munkájukba kerülne befűzni egy hajlandó partnert. A szexualitásban illetve a mindennapi életben tanúsított passzivitásukat leszámítva amúgy sok kirívó ezekben a férfiakban tényleg nincsen: jellemzően ápoltak, visszafogottan divatosak (egyiket-másikat mondjuk már-már metroszexuálisnak nézhetné az ember) és nyíltan megvetik azokat a tevékenységeket illetve tulajdonságokat, amiket a tradicionális maszkulinitással azonosítanak, így pl. az agresszivitás, az ambíció, és a kezdeményezőkészség. A lázadásuk a tradicionális japán férfiszerep ellen voltaképp a japán munkaetika, a “salaryman” (サラリーマン – Sararīman) ideáljának a teljes elutasítása, ahogyan az pl. Yasuhito Sekine (öndefiníciója szerint növényevő férfi) alábbi szavaiból is kicsenghet:

Korábban [az 1980-as években], A japán férfiaknak szenvedélyesnek és agresszívnek kellett lenniük, de manapság ezeket a tulajdonságokat nem szeretik többé. A mi tagjainknak szelíd a személyiségük. Ők csak egyszerűen azt élvezik amit szeretnek, előítéletek nélkül. Nem korlátozzák őket elvárások.

Ami a női bűnbakot illeti, japán a tradicionális szerepek és a modern nőkép metszéspontja közé szorulva találta meg őt. A démon-feleség (鬼嫁 – oniyome) mitológiai rémképe után elnevezett dolgozó, családos nőkről van szó, akik a házasság és a gyerekvállalás után nem hajlandóak besüppedni a hagyományos női szerepbe, a főállású családanya-feleség szerepébe, hanem lehetőleg visszamennének dolgozni. A “démon-feleség” ritka, ugyanis a japán nők 70%-a marad tartósan otthon az első gyerek után. Ebben a magas számban társadalmi elvárások a kevésbé befolyásos tényező, ugyanis japánban a cégek kérlelhetetlenül rugalmatlanok, és a “mindened add bele, 14 órázz szünet nélkül” salaryman-munkaetikával nem tartják összeegyeztethetőnek a feleség és anya szerepköreit, ahol az erő és figyelem szükségképp megoszlik munkahely és család között. Tekintve az abszurd munkahelyi elvárásokat, nem meglepő, hogy sok nő inkább választja a családot. Már akinek van választása ugye, hiszen bölcsődéből, óvodából, gyermekmegőrző helyből nagyon kevés van; 10,000 emberre mindössze 166 jut. Emellett ráadásul nagyon kevés japán cég hajlandó a kisgyermekes anyák megváltozott munkarendjéhez alkalmazkodni, így aztán nőként házasodni ill. gyereket vállalni kész karrier-öngyilkosság japánban, ráadásul bezár egy olyan életmódba, amiben nem feltétlenül kívánsz élni. Az a nő, aki karriert szeretne, vagy nem alapít családot, vagy pedig démon-feleség lesz, és kénytelen elviselni az anyós és a többi nő rosszalló tekintetét és megjegyzéseit.

No de, merülhet fel a kérdés, mégis mit lehet tenni, hogy japán ne kerüljön a pandák sorsára? A japán kormány például szívügyeként kezeli és igyekszik megoldani a demográfiai kérdést, beleértve ezt a szexválságot is. (Csakúgy, mint az Orbán-kormány nálunk -indokolatlan orbánozás ezzel kipipálva.) Így például Shindzo Abe japán miniszerelnök azzal oldaná meg a dolgokat, hogy igyekszik több nőt beterelni a munkaerőpiacra, és az apákat pedig megpróbálja a család világába terelni azzal, hogy az apák is elmehetnének szülés utáni szabadságra. Emellett a bölcsődei férőhelyeket számát is emelni igyekszik – kérdés, hogy ettől majd többen szexelnelnek-e. Amúgy vicces felvetésekből is adózott, így pl. egy, a szingliadónál is ordasabb javaslat szerint a jóképű fickókra kellene kivetni adót, így téve vonzóbbá a randább többséget. (Egyébként az adót nem egy bishōnen-nek nevezhető illető javasolta.)

Források:
http://www.japantimes.co.jp/ne…

http://www.mcclatchydc.com/new…
http://www.techinsider.io/half…
http://www.npr.org/templates/s…
http://www.bloomberg.com/news/…
http://www.ibtimes.com/japan-p…
http://www.japancrush.com/2012…
————————————

No mármost, aki idáig képes volt végigolvasni ezt a cikket, az megérdemelte, hogy személyes véleményt is mondjak. Az első:
Mindez amit olvastunk akár ismerősnek is hangozhat, de hiába a sok párhuzam, Japán azért nem pont olyan hely, mint Magyarország. Japán egy olyan társadalom, ahol az emberek annyira zárkózottak és magányosak, hogy hajlandóak fizetni egymásnak mindennemű intimitásért, beleértve a prostitúciót, a beszélgetést, vagy a “gaarufurendo experience“-t is. Nem egy paradicsom. Persze tudom ám, hogy minden ami szar külföldön, Magyarországon annál is sokkal szarabb kell legyen – ez a mi kivagyiságunk ugye, hogy mi vagyunk a legszarabb hely a bolygón, és ha még nem, akkor pont oda igyekszünk épp, hogy mi legyünk a legszarabb. (De komolyan, miközben olvasod ezt a cikket valaki a kommentekhez pont azt klimpírozza épp, hogy Magyarország fertilitása alacsonyabb, mint Japáné. Jó tanács: Guglizd le, hogy japanese cuddle cafe, és aztán lődd a Magyarország-párhuzamot, komám. )

A második: Szerintem a “szexválság” oka nem a japán emberekben keresendő. Az életmódjuk a ludas; a japán emberek ugyanis hiába élnek úgy, mintha hangyák lennének, valójában nem lehetnek érzéketlen drónok, mert emberek ők is; ezért azzal lázadnak, hogy szép lassan pandákká válnak. Szerintem a japánok a lelkük mélyén igazán rühellik a japán életmódot és különösen a munkatempót.

Mikor egy japán tesz egy ilyen megjegyzést, hogy a szex és a párkapcsolat az túl sok munka, valójában nem azt érti alatta, hogy a szex vagy a párkapcsolat kerül túl sok munkájába, hanem úgy általában a túl sok munkából van elege. Túl sok a napi 15 óra gürcölés, hogy megengedhessen magának egy szardíniásdoboznál nagyobb lakást, ahova befér egy feleség. Túl sok az elvárás a nyakába, hogy 50 éven keresztül heti hat nap ugyanazt csinálja, mint egy robot, hogy megengedhesse magának a feleséget és a gyereket. Akkor már inkább bedobja a gyeplőt. Ugyanez igaz a nőkre is; robotolni otthon, a férjedet csak sötétben látni, kiverni a kisfiadnak hogy jobban tanuljon (hahaha, ez sem valami vicc ám, és nem is valami rossz pornó; aki kér újságcikket, annak adok linket) sem egy leányálom. Szerintem ez valahol lejön mindenkinek, aki látott valaha animét; azért fetisizálja minden japán rajzfilm (és rengeteg japán pornó) az iskolát, mert a legtöbben ott érezték magukat utoljára szabadnak – pedig azért a japánoknak diákként sincs szabadidejük, mert esténként és nyáron is mennek az esti iskolába magolni.

/TL;DR

A nagy XKCD hatepost

Üdvözlök ismét minden olvasót a Blogon.

Ritka és kivételes esemény tanúja lehettek kedves olvasóim; ma engedni fogok egy régi szenvedélyemnek, és fikázni fogok egy kiadósat. Aki fékezett habzású kritizálásra számítana, annak elöljáróban annyit, hogy bár tavalyi elhatározásom volt megírni ezt a cikket, de annyira borzalmasan képmutató, prédikálós humortalan hányadék az XKCD, hogy nem bírtam egyszerre pár sornál többet kiizzadni, és egész idáig tartott olvashatóvá tenni ezt a bejegyzést. Ez nem vicc, ugyanis minden alkalommal, amikor megpróbáltam egy bekezdésnyinél többet írni egyszerre, heveny Tourette-szindrómás Hitler-beszédbe hajló szöveg került a képernyőre (z.B.: “entarteter Scheißklumpen”, “kotzmäßiger Fickwerk”, usw). Szóval, ha a mimózalelkedet esetleg  már most letiportam volna az XKCD fentebbi jellemzésével, akkor itt az ideje kiszállnod, mielőtt még igazán bedurvul az iram. Mindenki más, lágyszárú növényekénél erősebb lelkülettel bíró olvasó is csatolja be magát a biztonság kedvéért, mert innentől nincs megállás, gyűlölet következik a vegytiszta fajtából.

Mint mindig; Caveat Lector. (tovább…)

Irredeemable & Incorruptible

Kedves olvasók, ismételten üdvözöllek benneteket a blogon. Engedjétek meg, hogy egy bejegyzés erejéig megint a képregények világába kalauzoljalak benneteket, ezúttal azonban a fősodor közelében maradunk, sőt: szuperhős-képregényeket veszünk szemügyre! (Ha nem a te műfajod a cape comic, akkor sajnos el kell búcsúzzunk, de várlak legközelebb.)

Vajon milyen lenne, ha egy közkedvelt és köztiszteletben álló szuperhős, aki történetesen még félelmetesen erős is, és egy szép napon teljesen becsavarodna, és látszólag hirtelen talált őrülete nyomán úgy döntene, hogy ezután a kiscicák megmentése helyett annak szenteli az életét, hogy korábbi védenceit egytől-egyig kegyetlenül és roppant élvezettel eltörölje a bolygó színéről? És ennek ellenpárjaként – vajon hogyan nézne ki az, amikor egy szociopata szuper-bűnöző, látván az említett szuperhős irtózatos átalakulását, maga is megkezd egy metamorfózist: lelkiismeret és erkölcs hiányában is megpróbál szuperhőssé válni egy halálraítélt világ porain?

Szerencsénkre akad egy képregénypáros, ami megválaszolja nekünk ezeket a kérdéseket: Jóvátehetetlen lenne. (tovább…)

Clowns are Evil.

Ismételtem köszöntöm az olvasóimat a blogon.

A következő rövid bejegyzés egy ujjgyakorlat csupán, aminek eredetijét a 4chan /lit/-ben tettem közzé egy “post something that you wrote” threadben kb. fél éve.  Értelemszerűen angoltudást igényel.

Azért írtam, mert unatkoztam, és azért ilyenre, mert szerintem roppant vicces a következő négy dolog: a bohócok, a zűrzavar, a rasszimus és  a politikai korrektség – már amennyiben a megfelelő személy (gy.k. jómagam, a nagybetűs Zaizen) ír róluk. De most őszintén – egy rakás gonosz bohóc garázdálkodik, ötszáz szóban. Szerintem ez tök vicces.

Azért teszem most közzé, mert egyrészt nem akarok komolyat posztolni ma, másrészt szerintem elég jó lett, hogy amolyan komolytalan töltelék-posztként megállja a helyét. Sőt, ki merem jelenteni, hogy olyan jó lett, hogy minden egészséges humorérzékkel rendelkező embert minimum megmosolyogtat, a polkorrekt idiótákat pedig minimum egy rosszalló homlokráncolásig megbotránkoztatja olvasás közben. Win-win.

Élvezzétek.

The Circus had come to town. People were in a panic, as no one expected the clown’s abrupt return. They had learned in the years prior to shut their doors and hide their daughters when the Kruel Klown Koalition came, but they were still powerless in face of the sudden rampage. The clowns set up their circus tent during the night, making their preparations, and now they’d ride around in their little cars, terrorizing the city with acts of tasteless frivolity. In one case they were throwing chromatic cream tarts at unsuspecting bystanders, where the cheap Chinese food colouring used was later proven highly toxic; in another, simultaneous incident fifteen clowns assaulted two local preschools, handing out inappropriately phallic balloon animals to at least three dozen six year olds, and in one iconic event a clown successfully double-parked in front of the courthouse, leaving his parade float on a row of handicapped parking spaces. The float depicted a chimp signing a bunch of brown-stained bills with a banana-shaped pen in a graffiti-covered and basketball-themed interpretation of the oval office, the whole nightmare on top of rainbow-colored words: FOUR MORE YEARS.

1400044348134

Everybody is scared of clowns.

But the worst of it came only after the clowns discovered the tolerance exhibit in the local community center. They were drawn to it from the moment they first saw the Rainbow flag flying proudly, and come midday, the whole building was filled with a grinning, giggling mass of red noses, painted faces and curly rainbow wigs.

After they sacked the place, it was somehow decided that they too should spread the message of tolerance, and went on to the local synagogue with buckets full of paint. A horde of clowns smeared rainbow colours on the walls and the pavement, while the rest held an impromptu pride parade on the nearby street, drafting the nearby populous with threats and giggly mayhem into complying and marching along with the clowns.

By this time swat teams were mobilizing in full force, but the damage was already done. The clowns departed as quickly as they came, but not before they abducted a swat member, and forced eight other people into a small red clown car with unmarked plates. One man was found later in the evening wrapped in a gigantic whoopee cushion, the two others found the next morning had to be rushed to the hospital with concussions from slipping on banana peels. The rest had been dressed as characters from Tom Sawyer novels, even applying blackface where the clowns deemed necessary, and then let loose three days later. The swat member is yet to be released. No ransom demands were ever made. Allegedly a piece of paper that looked like a ransom note was found by authorities, the illegible penmenship in crayons and the horrible spelling mistakes however made deciphering the demands impossible.

∼fin∼

Az élet értelemének értelmetlenségéről

Köszöntöm a kedves olvasókat ismételten a blogon. Remélhetőleg szellemi képességeitek teljes birtokában érkeztetek, mivel csak úgy passzióból a mai alkalommal kiposztoltam egy ilyen velőset.

 Elöljáróban annyit erről az írásomról, hogy senkit ne ijesszen meg a cím – Nem vagyok emós vagy goth, és az esszé nem “az élet értelmetlen, ezért feketében járok és sírok” hangvitelű pop-nihilizmusom kiáltványa, hanem egy egész másfajta filozófiai dimenzióját boncolgatja az örök kérdésnek; hogy ab ovo mi a bajom a kérdésfeltevéssel. A mai alkalommal arra invitálnék minden amatőr filozófust (a bölcsesség szeretetét szeretőket), hogy kövessenek bátran erre a röpke kirándulásra, ahol a bölcselet sekély(es)ebb holtágainak egyikébe merészkedünk el, hogy a rossz kérdésekről merengjünk, az okok és célok összekeveréséről elmélkedjünk, az emberi gondolkodás korlátairól gondolkodjunk, és persze megmondjuk a tutit úgy, hogy valójában nem is jutottunk semmi értelmes következtetésre. (No de mi mástól lesz bölcselet a bölcselet, ha nem attól, hogy rendre túlvállaljuk magunkat?)

(tovább…)

Obsequium amicos, veritas odium parit

Üdvözlök ismételten minden kedves olvasót a Blogon.

Manapság népszerű beszédtéma lett, hogy milyen fontos is a szólás, a vélemény ill. a sajtó szabadsága. A modern nyugati intellektuális hagyomány és a demokratikus társadalom sarokkövei ezek az értékek, és így aztán a nyugaton a törvénykezés csak bizonyos esetekben korlátozza, hogy mit lehet mondani – így pl. Európában a holokauszttagadás, az uszítás, a rágalmazás és az un. gyűlöletbeszéd olyasmik, amik nem férnek bele szólás szabadságába, míg Amerikában az uszításon és rágalmazáson kívül nincs korlátozva az ember törvényileg. Azonban nem a törvény az, ami miatt a témáról írok ma – hiszen a törvények jönnek és mennek, s még az alaptörvény sem marad állandó. A mai eszmefuttatás sokkal inkább a korszellem egy aggasztó szegletét elemzi röviden; lényege dióhéjban, hogy hiába a jog engedékenysége és a szólásszabadság piedesztálra emelése, ha nem hiszünk abban, hogy ez a szabadságjog általánosan érvényes mindenkire. Ha nem internalizáltuk mindannyian az egyébként magasztos alapelveinket, akkor kérem nem beszélhetünk kulturális minimumról, és nem vagyunk civilizáció többé.

A történelmi tapasztalataink nyomán nem alaptalanul félünk attól, hogy az állami leviatán korlátozhatja polgárait a szabadságjogainkban pont a jog eszközeivel visszaélve, ezért manapság rengeteg civil szervezet vizsgálódik és ügyel arra, hogy ne maradjon észrevétlenül a sajtó- és szólásszabadság semmilyen állami korlátozása. Ugyanakkor a szólásszabadságra leselkedő valódi fenyegetés lejjebbről fakad; belőlünk.

A XXI. század meghatározó kulturális színtere az internet, ahol mindenki hangot kap és mindenki véleményt mond, ahol mindenki bírál és mindenki ítélkezik – vigyázó szemetek az internetre vessétek, ahol találkozhatunk a jó ízlés és mértékletesség önjelölt őrzőivel, és az ösztön-vezérelte és általánosan emberi gyarlóságok modern megtestesüléseivel. A tömegkommunikációnak és az internetnek következményeképp egyre inkább felerősödik és elviselhetetlenebbé fajul a csoportgondolkodás, a felháborodás, az átgondolatlan reakciók, a zabolátlan düh és képmutatás pusztító egyvelege, aminek lángjait a média és az átlagember egyaránt előszeretettel szítja; ez az árhullám pedig maga alá temet mindenkit, aki a közvélekedéssel és közízléssel ellentétesen mert gondolkozni. Ha ne adj isten feszegetsz valamiféle  társadalmi tabut a moralisták azonnal megjelennek, hátuk mögött pedig habzó szájú és lincselni kész tömeg gyülekezik. Az elrettentő példák számosak, és mindenki látta már, hogy mi történik a gondolatbűnözőkkel.

A balos lelkületűek buzgón bólogatnak már, hogy igen-igen, mi bizony megmondtuk, mennyire reménytelenül fasizálódunk; de nagyobbat nem is tévedhetnének; a korszellem ugyanis manapság menthetetlenül balos. Nem meglepő, hogy balról előz manapság a virtuális lynchmob, a fegyvereik pedig a kiközösítés és a zaklatás.

Hogy mire gondolok? Arra, hogy Minden hétre jut pár ilyen hír: A főállású francia polgárpukkasztót, Dieudonné-t letartóztatták egy rosszul elsült Charlie Hebdozós Tweetje miatt, mondván a terroristákat támogatta vele; az újságírók szerint megérdemelte, közismert antiszemita. A PEGIDA alapítója viccesnek szánt hitlerbajszos fotóján tömegek akadtak ki – az újságírók szerint mindenki tudta, hogy náci, mondjon csak le. Maksát már nem csak feministák perlik hanem a médiahatóság is eljárást indít a rosszul elsült nemi erőszakos vicce miatt; az újságíró már rég megírta, hogy micsoda érzéketlen tahó nőgyűlölő, és feltehetőleg kriptonáci. (Ennyire nem értjük már a viccet? Iocus odium parit?)

S nem csak rosszul elsült viccekért hurcolnak meg embereket manapság. Emlékszünk még Kálmán Olga megrökönyödésére, amikor  Schiffer András nem volt hajlandó hisztériázni a megszállási emlékműről, s emlékszünk arra is, ahogy a sajtó utána hetekig kígyót-békát kiáltott rá. Akire talán nem mindenki emlékszik, az James Watson, a Nobel-dijas genetikus, aki azt találta mondani, hogy az IQ tesztekből ítélve az afrikaiak kevésbé intelligensek – közmondásos rasszizmusa miatt rég nyugdíjazták, s a tudomány számkivetettként tengeti napjait. A Nobeljét is eladta.

A félelem légköre sűrűsödik, és az egyetlen megoldás az ellen, hogy célponttá válj ebben a közegben pedig egyre inkább csak az öncenzúra marad. Ez így is van jól, nyugtázza magában az egyszeri baloldali ezt a tényt két Je Suis Charlie tweet között, hiszen fasiszták véleményére nincs szükség a XXI. században. Hogy lehetne cenzúrának bélyegezni amit csinálunk, hiszen mikor az emberek összefognak és megrohamozzák ellenségeiket Twitter-kommentekben (#Charlie), véleménycikkekben és minden egyéb rendelkezésre álló platformon? Ez nem olyan, mint mikor egy állam vagy egy terrorszervezet próbálja előírni mindenki másnak, mit szabad gondolni és mit szabad mondani; épp ellenkezőleg, mikor felemeljük a hangunkat az ilyen gondolatbűnöző nácik elsöpréséért, az a szólásszabadság legtisztább kifejeződése! Így okoskodván, jakobinus lázban égve az egyszeri baloldali nem veszi észre, hogy saját fejét hajtja épp guillotine alá.

Ami engem illet, szerintem mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy ne legyen uralkodó a mob-mentalitás. Nem csak újságírók és politikusok uszítása hergeli addig a tömeget, hogy öncenzúrára vagy páriasorsra kényszerítse azokat, akik másképp gondolkodnak, hanem ez egy belső igényből fakad hogy engedjük nekik; abból az igényből, hogy az ember másokkal együtt tömeggé olvadhasson; ez ellen pedig mindenkinek küzdenie kell. Néha attól félek, hogy erre nem vagyunk képesek, és egy torz totalitárius szellemiség előszelét érzem, a magasztos nyugati gondolkodásmód halálának a hírnökeit hallom, s amit látok az a modern világ egyik váratlan, de nem meglepő vagy elkerülhető következménye. Miközben mindenki boldogan konstatálja, hogy egyre inkább olyan világban élünk ahol minden ember hallathatja a hangját; hogy olyan kor termékei vagyunk, ahol mindenki mindenhez hozzászól; én azt látom, hogy ennek árnyoldalaként fennáll az a veszély, hogy világunk elfajzott és szörnyűséges hellyé válik, ahol a szólás szabadságával nem élnek, hanem visszaélnek. Ebben a torz világban a szólás és a vélemény szabadsága pedig illuzórikussá válik, s újságíró, politikus és közember mind dogmatikus ideológussá züllik – az ideológus intoleranciája a másként gondolkodók iránt pedig közmondásos.

Amikor az embernek mérlegelni kell a véleménye kimondásának politikai következményeit, igencsak közel az a pont, ahonnét már nincs többé visszaút – ha ezen a ponton egyszer túllendültünk, onnantól valójában csak egy dologra használhatod a nehezen megtalált a hangod; hogy együtt üvölts a farkasokkal.

I hate shroom people.

Ez az angol nyelvű bejegyzés eredetileg a The Last of Us című játék rovására elsütött viccnek indult, és nem is lett volna belőle több, ha egy jó barátom (tudod ki vagy) nem piszkál, hogy rakjam ki ezt az írást. Mindenki örömére végül is engedtem neki, és mivel eldöntöttem, hogy kirakom, át is dolgoztam, és kikerekítettem egy kicsivel olvashatóbb, teljesebb, gördülékenyebb szöveggé. Remélem elnyeri tetszéseteket. Angoltudást igényel.

I HATE SHROOM PEOPLE

You heard me. I hate shroom people.

They move in and the neighborhood goes to shit. Since they arrived in my city, there are more murders, gun violence rose sky high, not to mention that looting and robberies are everyday occurrences now. They literally killed all commerce and culture, they squat in every goddamn building now, roads and infrastructure, all gone to hell. We are a goddamn sinkhole now because of these fucking shroom people. And the chatter in their shroom language all the time – I mean HELLO, this is AMERICA, speak English, goddamnit! I can’t belive it’s been twenty years since they showed up. I still don’t know how I should call them, or how shroom people prefer call themselves, because I just can’t bring myself to go near those bastards willingly to ask. Not that it would matter. My guess is, it would sound like someone gargling with mouthwash for a goddamn minute, just like everything else they say. So I just call them shroomies or shroom people, although “people” is too kind a word for them.

Just to illustrate my point: The other day, I was scavenging for food, being all old, brooding, rugged and awesome like I usually am, when this shroom guy just comes into my scavenging territory, like he owns the place! He staggers around gargling out something in his shroomspeak, and then he starts spraying his spores, because evidently he thinks it’s okay to do so in polite company. I had to bash his squishy shroom cap in with a chair leg, because he wasn’t stopping anytime soon. These shroom guys are always staggering around by the way, I haven’t seen any one of them walking in a straight line, not once. I was taking a midday walk some time ago, going about my buisness, and I see no less than five of these shroom guys that were just out and about, loitering, staggering and gargling to themselves, being drunk as fuck I assume. Who the hell drinks in the middle of the day? Fucking shroom people, that’s who!

I get agitated just thinking about them. I mean, I know I am old and cranky as shit, and I hate everybody, but not like I hate them shroom people.

Take for example the Scavengers. They are insufferable assholes, but in a honest-to-god good American way; they belive in competition, personal achievement and hard work. Problem is, since things went to hell in a handbasket, some of them also began to belive in looting, robbery and outright killing other people for a stick. I will kill ’em if they come after me, of course, because I want to keep my stick (I need it to bash squishy shroom caps in) but I can still respect ’em for having goals and working hard to reach them. But those shroom people? They live in goddamn colonies, laze about all day, chatter to each other in their shroomspeak, sometimes they let out a cloud of spores, and that’s it. They also are goddamn cowards, and gang up on you all the time, the bastards. Once I was stuck in a basement and to get out, I repaired a generator – because that’s what working hard is, you know, not destroying the shit out of everything? I took a keycard for a door earlier, and when I went for it – BAM, twenty shroom people came to fuck up my day, because evidently they thought the lights going on meant a rave will start. I goddamn hate shroom people, so I fucked right off, but I took a peek before I got out, and let me tell you, they shat all over the place in seconds; it needs to be fumigated and maybe demolished now. Goddamn shroom people.

There are like-minded people out there who see shroom people as I do though, thank God. The other day I was on a road trip with this little girl, and we were stopping to visit my brother, Tommy – and we met his wife and the people they hang out with, too. Now, you gotta know that Tommy and I had a decade-long falling out, but he’s still a cool guy. We went back to his compound with the girl to talk and do some other stuff. I admit the words ‘little girl’ and “compound” in sequence sound a bit suspect without proper context, like I’m some pedophile and this place is where some religious nut will make her drink the special Kool-Aid to meet space-Jesus, but no. I’m just a guy, and this compound is just a farm where some like-minded survivalist people keep pigs and grow corn. They’re self-governed, have a lot of guns, and hate shroomies; God bless America!

But, back to Tommy; My brother hates shroom people as much as I do, and even back in the day we used to tell each other all the time how much we hate ’em. Now, one story that Tommy told on this visit stood out for me. He told me about this guy, Dan or something. Most shroomies are so fucking high on PCP or some other shit that they don’t usually notice you – when you don’t get up in their faces that is – but this guy Dan, he was asking for it. He went outside on a dare, you see, and when he saw this shroomie, he walked to it, and punched it in the face – not that there’s anything wrong with that, I like to do that too as my regular stress relief; it actually feels like hitting a pillow, very relaxing, and doesn’t hurt the wrists at all – and the shroomie turned around and started spraying spores! Dan got angry as fuck, and hit the shroomie again and again and again, but busy laying a beating as he was, he failed to check the environment, and didn’t notice the other Goomba behind him.  When Tommy Said the word Goomba, I suddenly remembered where he got it from; a game called Mario, where you had to regularly stomp some agressive mushrooms or they’d eat you. I laughed my ass off at Tommy’s reference, of course. Who the fuck would’ve thought twenty years ago we would end up the same as fucking Mario and Luigi, the mushroom murder brothers?! But back to Dan… suffice to say that he ate shroom fist that day, and I guess he acquired the taste, because a week later he grew a mushroom cap and is hanging out with shroomies now, busy gargling their shroom rap songs, spraying the spores, the same shroom shit. I’m sure the liberals would’ve seen his transformation as some monument to tolerance, diversity and social justice, but they all got eaten or shot on their first week in the camps.

Anyway, I am almost at my breaking point. The shroomies are getting unbearable, and polite and patient as I am for a psycho pushing past fifty, I sometimes do go out of my way to even things out a bit. One time, I saw this shroomie in a gallery, or museum or something, gargling at an empty frame. I think it thought that it was modern art or something. It may as well have been, I don’t know, and I didn’t really care, since I was looking for useful stuff in a cabinet on the other side of the room. At one point I hear a barbershop quartets worth of dissonant gargling, so I turn around only to see three more shroomies gathering around that frame. I think to myself, goddamn shroom people, maybe they are gonna spray spores on the walls or twist their heads or perform some other jerky „shroom custom”, but I then get the idea… So I take my trusty brick, and aim at the frame. Now this frame is HUGE, and it’s fastened to the wall, but the guy who took the canvas from it dislodged it, and now it’s barely hanging by a thread. So, I take my trusty brick, aim, and throw. The Shroomies are startled as the thing falls and crushes one of them, and I am almost shitting myself because six other fuckers are attracted by the noise. Afterwards I crept around for two hours to avoid all of them, and got the hell out eventually, but that one moment, it was worth it. I also got some bandages and a bottle of Vodka from a cupboard. I do miss my brick though.

Fucking shroom people.

Joel
Hatecrimes against Fungi, The game.