Irredeemable & Incorruptible

Kedves olvasók, ismételten üdvözöllek benneteket a blogon. Engedjétek meg, hogy egy bejegyzés erejéig megint a képregények világába kalauzoljalak benneteket, ezúttal azonban a fősodor közelében maradunk, sőt: szuperhős-képregényeket veszünk szemügyre! (Ha nem a te műfajod a cape comic, akkor sajnos el kell búcsúzzunk, de várlak legközelebb.)

Vajon milyen lenne, ha egy közkedvelt és köztiszteletben álló szuperhős, aki történetesen még félelmetesen erős is, és egy szép napon teljesen becsavarodna, és látszólag hirtelen talált őrülete nyomán úgy döntene, hogy ezután a kiscicák megmentése helyett annak szenteli az életét, hogy korábbi védenceit egytől-egyig kegyetlenül és roppant élvezettel eltörölje a bolygó színéről? És ennek ellenpárjaként – vajon hogyan nézne ki az, amikor egy szociopata szuper-bűnöző, látván az említett szuperhős irtózatos átalakulását, maga is megkezd egy metamorfózist: lelkiismeret és erkölcs hiányában is megpróbál szuperhőssé válni egy halálraítélt világ porain?

Szerencsénkre akad egy képregénypáros, ami megválaszolja nekünk ezeket a kérdéseket: Jóvátehetetlen lenne.

IRREDEEMABLE & INCORRUPTABLE

Nem kell a képregények avatott szakértőit faggatni arról, miért is van az, hogy kedvenc szuperhőseink a képregények aranykora óta változatlanok. A hősök az emberiség legjobbjai, különleges képességekkel felruházott és különleges jellemmel bíró példaképek; ők azok akik emberi esendőségük és kételyeik ellenére mindig megmentik a világot; moralitásuk és értékrendjük ha nem is kikezdhetetlen, de rendszerint elég ahhoz, hogy hősök legyenek, és tudják viselni a nagy erővel járó nagy felelősséget. Ők a modern mítoszaink megtestesülései – egy nagyon is emberi igényre adott emberfeletti válaszok egy olyan korban, ahol égető szükség van hősökre és a mítosz erejére; arra, hogy néha emlékeztessenek azokra az örök érvényű, emberi igazságokra, amiktől a szürke mindennapjaink egyébként sikeresen megóvnak minket. Persze jól bejáratott toposzokba szedve minden magvas igazság előbb-utóbb fáradt közhellyé apad, s a legjobb szuperhős-képregénnyel is megesik, hogy  annyira kiürül, hogy a képregény hőse már nem a hősiesség ideáljának megtestesülése többé, csupán egy újabb paprikajancsi fura ruhában, akinek a mindennapjai nem is különböznek annyira a miénktől. Szerencsére ezeket a közhelyes és unalmas toposzokat, mint minden egyéb gondolatot, igény szerint kifordíthatjuk a sarkukból, érdekessé és aktuálissá téve azokat.

A címben szereplő képregénypáros is ebben a szellemben született; az Irredeemable a hősiességet a felelősség súlyát viselni képtelen, hősnek karakteréből fakadóan alkalmatlan személy oldaláról közelíti meg, az Incorruptable pedig a visszaeső bűnöző oldaláról, akiben ugyan megvan a képesség és az akarat, de akiből hiányzik a jellem. Természetesen nem valami előzmény nélküli és forradalmi dolog amit ezekben a képregényekben látni; a hős pusztító őrülete kedvelt mitológiai elem (lásd pl. Herkules átkát), de a műfaj gazdag történetre visszatekintő évszázada is bővelkedik a hősiesség és az esendőség kérdéseit boncolgató képregényekben. Gondoljunk csak a denevéremberre vagy a pusztítóra, akik sikerüket javarészt annak tudhatják be, hogy az alkotóik feltettek maguknak egy amúgy nyilvánvaló kérdést: mégis mi is a különbség a bűnöző és a bűnüldöző között?  Talán ez a legérdekesebb kérdés amit egy cape comic csak feltehet, és a műfaj legnagyobb érdeme, hogy a banalitások és klisék felvonultatása s előregyártott pop-moralitás helyett az alkotók rendre megpróbálnak őszintén válaszolni rá.

Ami az Irredeemable-t illeti, szerintem azért érdemes elolvasni, mert a fentebbi kérdést képes volt már-már abszurditásba emelni úgy, hogy a lényegéből nem veszített semmit. (De tényleg, a címszereplő rögtön három kilohitler gonoszságról indul, és a képregény végére eléri a kilencet is; már-már karikatúrába hajló, abszurd és komikus módon gonosz a pasas.)

Az Irredeemable első pillanattól kezdve brutális és kíméletlen;  olyan helynek mutatja be a post-plutonian világot, ahol nincs biztonságban senki és semmi. A nyitó képkockákon rögtön családirtással találkozik az olvasó, és ahogy haladunk előre és látjuk az első szuperhőst meghalni, már kétség sem férhet ahhoz, hogy miért adták pont ezt a címet az írók a képregénynek. Kétségtelenül egy Luciferi bukás után járunk, ahol a korábbi angyalból az emberiség legnagyobb ellensége lett. Tony bukása akkor vált nyilvánvalóvá, mikor elpusztította Sky City-t hárommillió lakosával együtt, s azóta teljesen levetkőzte a korábbi énjét s szabadjára engedte a szadista hajlamait, amiket egy bolygónyi ember előtt titkolt korábban. A Plutonian tehát a világ ellen fordult, és a Paradigm, a szuperhősök szövetsége tehetetlen ellene.

A történetvezetés innentől több szálon fut – ebből az egyik szál az Incorruptable képregényé – de mindegyik hasonló témákat feszeget. A paradigm cselekményszál pl. arról szól, hogyan bírkóznak meg a hősök a bukás tényével, és hogyan változtatta meg őket a plutonian jóvátehetetlen tombolása. A Survivor pl. a “cél szentesíti az eszközt” maxima szellemében zuhan egyre mélyebben a saját őrületébe, míg Quebit az utolsó utáni pillanatig ragaszkodik a legszentebb morális irányelveihez. Ezzel párhuzamosan a Plutonian cselekményszál lassan felfedi a bukott angyal lelkivilágát, a borzalmas átalakulásának okait, és a létezésének titkát, természetesen jó adag kegyetlenkedésbe és torz szadizmusba ágyazva – nehogy véletlenül elfelejtsük, hogy kire is vonatkozik a cím. Ami talán a legnagyobb meglepetés ebben a cselekményszálban, hogy szinte lehetetlen együtt érezni a Plutoniannal, ami nagyon okos megoldás az írók részéről, hiszen részben az tette szörnyeteggé, hogy teljesen elszigetelte őt a világtól az ereje és a torz mássága. Talán a legérdekesebb cselekményszál viszont a gonosztevő Modeusé. A zseniális szociopata tudós, aki a Plutonian legnagyobb ellensége és megszállottja egyben, igencsak nyugtalanító, sajátosan beteges karakter; ő az egyetlen ember akitől még egy félisten is fél. Modeus a Hannibal Lecter-szerű szörnyeteg archetípusába tartozik; ő a gondolkodó állat aki túl veszélyes, hogy életben hagyják, de túl hasznos, hogy elpusztítsák. A szerepe a történetben félig-meddig egy Deus Ex Machina-jé, ő lehetne a közmondásos kétélű kard, amitől a Paradigm szuperhősei egyszerre félnek, de a rettegett ellenfelük ellen használni kívánják. (Természetesen nem megy egykönnyen, mivel a történet elején senki sem tudja, hogy hol lehet, de ez már vészesen spoiler-kategória.)

Ami a Spin-off képregényt illeti, az Incorruptable sok tekintetben az ellentétes hatást kelti, mint az Irredeemable – az Irredeemable-ben a bukásról  és a kétségbeesésről olvasunk, míg az Incorruptable a megváltásról, és egy hajszálnyi reményről. Az ellentétek elég nyilvánvalóak, kezdve a főszereplővel: Max Damage előéletét tekintve karrierbűnöző és igazi szupergenya (az elbeszélések és visszaemlékezések alapján nála egy átlagos napon kb. 2-3 dekahiler gonoszság volt az output). Ennek a képregény kezdetekor vége, mert Max,  látva a világvégét elhatározta, hogy megjavul – sőt, annyira megjavul, hogy hősnek áll, hiszen a képessége és az akarata megvan hozzá. Jó szándékának demonstrálására azonnal el is rabolja a rendőrfőnököt, és felgyújt előtte 2 milliárd dollárnyi  összerabolt készpénzt. (Whoops.)

Max láthatólag egy igazi tuskó, akinek az ököl a problémamegoldási eszköztárában az első helyen van, de ugyanakkor meglepően ravasz és okos is tud lenni (az eszéből persze nem látni túl sokat, mert Max folyton kialvatlan, a hosszú ébrenlét ugyanis sebezhetetlenné és irtó erőssé teszi.) Azt hinné az ember, hogy ilyen háttérrel, ilyen kezdettel csak lefelé lehet haladni a lejtőn és valamiféle komikus katasztrófa lesz a szuperhős-kísérlet vége, de Max erősen rácáfol az olvasóra, és minden nehézség ellenére a lejtőn felkapaszkodva indul el. Nagyon nehezére esik megváltozni, de igyekszik, és ez amitől igazán élvezetes a karaktere.

A cselekmény nem olyan nagyléptékű, mint az Incorruptable esetében, nem igazán a világégésről és a nagyobb konfliktusról szól, nem a világ megmentéséről, hanem arról, hogyan próbálják egyesek az apokalipszis dacára legalább megőrizni a világból annyit, ami módjukban áll. Különösen kedvelem a szereplőgárdát és a hülye neveiket, mint Jailbait, Headcase és Hatecrime (because I HATE CRIME, get it? – persze a leginkább cheesy név még mindig a MAX DAMAGE – olyan, mint egy tízéves elképzelése arról, hogy milyen egy cool név.) A szereplőgárda ugyan jóval kisebb mint az irredeemable-ben, az átjárás a két képregény között között pedig egyszerre túl ritka és túl gyakori, de mégis úgy érzem, hogy a képregénypárosból ez áll hozzám közelebb.

A hősiesség és moralitás buktatóit mindkét képregény jól tematizálja, így aztán melegen ajánlom őket mindenkinek, aki szereti a cape-comic műfajának ezt a vetületét; emellett ajánlom azoknak is, akik szeretik az élvezetes és árnyalt karaktereket, a rajzfilmszerű  l’art pourt l’art gonoszkodást, és persze a nevetségesen erős szuperhősöket.

Jó olvasást!

Reklámok

Ide követheted el a hozzászólásaid.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s