Esszék

mert nagyritkán írhatnékom van.

Breaking: a japánok az emberiség pandái (TL;DR)

Eredetileg 2016 január 27.én, a Zahadumon publikált cikkem.

THIS CAN'T BE REAL

TL;DR rovatunk következik.

Mint ismeretes, japán a bolygó egyik leginkább elöregedő társadalma. A fertilitási rátájuk egy időben alacsonyabb volt a miénknél, és a németek zuhanó fertilitása is csak 2014-ben esett a japánoké alá. Persze most vonogathatjuk a vállunkat, hogy igen, ez a fejlett társadalmak rákfenéje, emiatt aztán igazán nem lenne indokolt a japánokat kinevezni az emberiség pandáivá. Nos nem csupán a katasztrofális fertilitási rátájuk miatt született eme a párhuzam, hanem néhány egyéb érdekes szám tükrében, amit volt szerencsém olvasni a minap.

Viszonylag friss kutatások a következő elképesztő számokat produkálták:
• A japán szinglik közel felét nem érdekli a párkapcsolat. 
• A 20-as éveikben járó japán férfiak 41,6% sosem randizott.

• az egyedülálló férfiak 27.6%-át, az egyedülálló nőknek 22.6%-át nem is érdekli az ellenkező nem.
• A japán férfiak 26%-nak 34 éves koráig nem volt semmiféle szexuális élménye (partnerrel legalábbis).
• A japán nőknél 34 éves korig bezárólag 23% volt az, akinek nem volt semmilyen szexuális élménye.
• A megkérdezett férfiak 10.1%-a mondta azt, hogy a szex „túl sok munkába kerül”, és nem is éri meg.

No de, milyen alattomos társadalomromboló önző paraziták ezek a szinglik, fintoroghatnak a semjénzsolt-lelkűek, és joggal kérdezhetik: Mi van a normális, házas japánokkal? Házasságban ugye azért csak szexelnek az emberek (a misszionárius pozícióban, takaró alatt, leoltott lámpáknál) még ha nem is keresztények? Sajnos a japán valóság lerángatja a magas lóról a házasságról dédelgetett ábrándjainkat, ugyanis a helyzet a házas japánok körében sem valami rózsás: a felmérések szerint a házas japánok 44,6 százaléka bizony nem szexel. (Mármint egyáltalán; többé már nem. A megnevezett okok között általában a gyerekeket ill. a sok munkát mondták legtöbben, miért marad el az etyepetye.)

Minden egy irányba mutat, és ez bizony az, hogy az egész japán társadalom egyre inkább olyan mint a panda; az istenért sem akarnak rendesen szexelni. Mi sem mutatja ezt jobban, mint egy tavalyi kutatás, ami azt a kérdést tette fel a japánoknak, hogy szexeltek-e az előző hónapban. Erre az egyszerű kérdésre a megkérdezett emberek 49.3%-a válaszolt nemmel. A szenzációéhes japán sajtóban természetesen felkapták a hírt, és rendszerint csak “cölibátus szindrómaként” (セックスしない症候群 – sekkusu shinai shōkōgun) emlegetik a problémát.

A fentebbi számokban persze korántsem az a legérdekesebb, hogy valóban igazak-e. Amellett, hogy tényszerűek vagy túlzóak-e japán elpandásodásának a hírei, egy érdekesebb kérdés azt megvizsgálni, hogy mit gondolnak erről problémáról maguk az érintettek. Vajon mit mondanak a japánok, hogyan gondolják megoldani, illetve mit (és kiket) tartanak felelősnek?

A felelősség kérdése természetesen az első, ami ilyen kérdésnél megválaszolásra kerül. Ami a férfiakat illeti, a bűnbakok az un. “növényevő férfiak” (草食系男子 – sōshoku-kei danshi) lettek; a sajtó szemében ők kb. a szinglik közül a fentebbi 10%-nyi fickó, akik állítólag azért nem szexelnek, mivel túl sok munkájukba kerülne befűzni egy hajlandó partnert. A szexualitásban illetve a mindennapi életben tanúsított passzivitásukat leszámítva amúgy sok kirívó ezekben a férfiakban tényleg nincsen: jellemzően ápoltak, visszafogottan divatosak (egyiket-másikat mondjuk már-már metroszexuálisnak nézhetné az ember) és nyíltan megvetik azokat a tevékenységeket illetve tulajdonságokat, amiket a tradicionális maszkulinitással azonosítanak, így pl. az agresszivitás, az ambíció, és a kezdeményezőkészség. A lázadásuk a tradicionális japán férfiszerep ellen voltaképp a japán munkaetika, a “salaryman” (サラリーマン – Sararīman) ideáljának a teljes elutasítása, ahogyan az pl. Yasuhito Sekine (öndefiníciója szerint növényevő férfi) alábbi szavaiból is kicsenghet:

Korábban [az 1980-as években], A japán férfiaknak szenvedélyesnek és agresszívnek kellett lenniük, de manapság ezeket a tulajdonságokat nem szeretik többé. A mi tagjainknak szelíd a személyiségük. Ők csak egyszerűen azt élvezik amit szeretnek, előítéletek nélkül. Nem korlátozzák őket elvárások.

Ami a női bűnbakot illeti, japán a tradicionális szerepek és a modern nőkép metszéspontja közé szorulva találta meg őt. A démon-feleség (鬼嫁 – oniyome) mitológiai rémképe után elnevezett dolgozó, családos nőkről van szó, akik a házasság és a gyerekvállalás után nem hajlandóak besüppedni a hagyományos női szerepbe, a főállású családanya-feleség szerepébe, hanem lehetőleg visszamennének dolgozni. A “démon-feleség” ritka, ugyanis a japán nők 70%-a marad tartósan otthon az első gyerek után. Ebben a magas számban társadalmi elvárások a kevésbé befolyásos tényező, ugyanis japánban a cégek kérlelhetetlenül rugalmatlanok, és a “mindened add bele, 14 órázz szünet nélkül” salaryman-munkaetikával nem tartják összeegyeztethetőnek a feleség és anya szerepköreit, ahol az erő és figyelem szükségképp megoszlik munkahely és család között. Tekintve az abszurd munkahelyi elvárásokat, nem meglepő, hogy sok nő inkább választja a családot. Már akinek van választása ugye, hiszen bölcsődéből, óvodából, gyermekmegőrző helyből nagyon kevés van; 10,000 emberre mindössze 166 jut. Emellett ráadásul nagyon kevés japán cég hajlandó a kisgyermekes anyák megváltozott munkarendjéhez alkalmazkodni, így aztán nőként házasodni ill. gyereket vállalni kész karrier-öngyilkosság japánban, ráadásul bezár egy olyan életmódba, amiben nem feltétlenül kívánsz élni. Az a nő, aki karriert szeretne, vagy nem alapít családot, vagy pedig démon-feleség lesz, és kénytelen elviselni az anyós és a többi nő rosszalló tekintetét és megjegyzéseit.

No de, merülhet fel a kérdés, mégis mit lehet tenni, hogy japán ne kerüljön a pandák sorsára? A japán kormány például szívügyeként kezeli és igyekszik megoldani a demográfiai kérdést, beleértve ezt a szexválságot is. (Csakúgy, mint az Orbán-kormány nálunk -indokolatlan orbánozás ezzel kipipálva.) Így például Shindzo Abe japán miniszerelnök azzal oldaná meg a dolgokat, hogy igyekszik több nőt beterelni a munkaerőpiacra, és az apákat pedig megpróbálja a család világába terelni azzal, hogy az apák is elmehetnének szülés utáni szabadságra. Emellett a bölcsődei férőhelyeket számát is emelni igyekszik – kérdés, hogy ettől majd többen szexelnelnek-e. Amúgy vicces felvetésekből is adózott, így pl. egy, a szingliadónál is ordasabb javaslat szerint a jóképű fickókra kellene kivetni adót, így téve vonzóbbá a randább többséget. (Egyébként az adót nem egy bishōnen-nek nevezhető illető javasolta.)

Források:
http://www.japantimes.co.jp/ne…

http://www.mcclatchydc.com/new…
http://www.techinsider.io/half…
http://www.npr.org/templates/s…
http://www.bloomberg.com/news/…
http://www.ibtimes.com/japan-p…
http://www.japancrush.com/2012…
————————————

No mármost, aki idáig képes volt végigolvasni ezt a cikket, az megérdemelte, hogy személyes véleményt is mondjak. Az első:
Mindez amit olvastunk akár ismerősnek is hangozhat, de hiába a sok párhuzam, Japán azért nem pont olyan hely, mint Magyarország. Japán egy olyan társadalom, ahol az emberek annyira zárkózottak és magányosak, hogy hajlandóak fizetni egymásnak mindennemű intimitásért, beleértve a prostitúciót, a beszélgetést, vagy a “gaarufurendo experience“-t is. Nem egy paradicsom. Persze tudom ám, hogy minden ami szar külföldön, Magyarországon annál is sokkal szarabb kell legyen – ez a mi kivagyiságunk ugye, hogy mi vagyunk a legszarabb hely a bolygón, és ha még nem, akkor pont oda igyekszünk épp, hogy mi legyünk a legszarabb. (De komolyan, miközben olvasod ezt a cikket valaki a kommentekhez pont azt klimpírozza épp, hogy Magyarország fertilitása alacsonyabb, mint Japáné. Jó tanács: Guglizd le, hogy japanese cuddle cafe, és aztán lődd a Magyarország-párhuzamot, komám. )

A második: Szerintem a “szexválság” oka nem a japán emberekben keresendő. Az életmódjuk a ludas; a japán emberek ugyanis hiába élnek úgy, mintha hangyák lennének, valójában nem lehetnek érzéketlen drónok, mert emberek ők is; ezért azzal lázadnak, hogy szép lassan pandákká válnak. Szerintem a japánok a lelkük mélyén igazán rühellik a japán életmódot és különösen a munkatempót.

Mikor egy japán tesz egy ilyen megjegyzést, hogy a szex és a párkapcsolat az túl sok munka, valójában nem azt érti alatta, hogy a szex vagy a párkapcsolat kerül túl sok munkájába, hanem úgy általában a túl sok munkából van elege. Túl sok a napi 15 óra gürcölés, hogy megengedhessen magának egy szardíniásdoboznál nagyobb lakást, ahova befér egy feleség. Túl sok az elvárás a nyakába, hogy 50 éven keresztül heti hat nap ugyanazt csinálja, mint egy robot, hogy megengedhesse magának a feleséget és a gyereket. Akkor már inkább bedobja a gyeplőt. Ugyanez igaz a nőkre is; robotolni otthon, a férjedet csak sötétben látni, kiverni a kisfiadnak hogy jobban tanuljon (hahaha, ez sem valami vicc ám, és nem is valami rossz pornó; aki kér újságcikket, annak adok linket) sem egy leányálom. Szerintem ez valahol lejön mindenkinek, aki látott valaha animét; azért fetisizálja minden japán rajzfilm (és rengeteg japán pornó) az iskolát, mert a legtöbben ott érezték magukat utoljára szabadnak – pedig azért a japánoknak diákként sincs szabadidejük, mert esténként és nyáron is mennek az esti iskolába magolni.

/TL;DR

Az élet értelemének értelmetlenségéről

Köszöntöm a kedves olvasókat ismételten a blogon. Remélhetőleg szellemi képességeitek teljes birtokában érkeztetek, mivel csak úgy passzióból a mai alkalommal kiposztoltam egy ilyen velőset.

 Elöljáróban annyit erről az írásomról, hogy senkit ne ijesszen meg a cím – Nem vagyok emós vagy goth, és az esszé nem “az élet értelmetlen, ezért feketében járok és sírok” hangvitelű pop-nihilizmusom kiáltványa, hanem egy egész másfajta filozófiai dimenzióját boncolgatja az örök kérdésnek; hogy ab ovo mi a bajom a kérdésfeltevéssel. A mai alkalommal arra invitálnék minden amatőr filozófust (a bölcsesség szeretetét szeretőket), hogy kövessenek bátran erre a röpke kirándulásra, ahol a bölcselet sekély(es)ebb holtágainak egyikébe merészkedünk el, hogy a rossz kérdésekről merengjünk, az okok és célok összekeveréséről elmélkedjünk, az emberi gondolkodás korlátairól gondolkodjunk, és persze megmondjuk a tutit úgy, hogy valójában nem is jutottunk semmi értelmes következtetésre. (No de mi mástól lesz bölcselet a bölcselet, ha nem attól, hogy rendre túlvállaljuk magunkat?)

(tovább…)

Obsequium amicos, veritas odium parit

Üdvözlök ismételten minden kedves olvasót a Blogon.

Manapság népszerű beszédtéma lett, hogy milyen fontos is a szólás, a vélemény ill. a sajtó szabadsága. A modern nyugati intellektuális hagyomány és a demokratikus társadalom sarokkövei ezek az értékek, és így aztán a nyugaton a törvénykezés csak bizonyos esetekben korlátozza, hogy mit lehet mondani – így pl. Európában a holokauszttagadás, az uszítás, a rágalmazás és az un. gyűlöletbeszéd olyasmik, amik nem férnek bele szólás szabadságába, míg Amerikában az uszításon és rágalmazáson kívül nincs korlátozva az ember törvényileg. Azonban nem a törvény az, ami miatt a témáról írok ma – hiszen a törvények jönnek és mennek, s még az alaptörvény sem marad állandó. A mai eszmefuttatás sokkal inkább a korszellem egy aggasztó szegletét elemzi röviden; lényege dióhéjban, hogy hiába a jog engedékenysége és a szólásszabadság piedesztálra emelése, ha nem hiszünk abban, hogy ez a szabadságjog általánosan érvényes mindenkire. Ha nem internalizáltuk mindannyian az egyébként magasztos alapelveinket, akkor kérem nem beszélhetünk kulturális minimumról, és nem vagyunk civilizáció többé.

A történelmi tapasztalataink nyomán nem alaptalanul félünk attól, hogy az állami leviatán korlátozhatja polgárait a szabadságjogainkban pont a jog eszközeivel visszaélve, ezért manapság rengeteg civil szervezet vizsgálódik és ügyel arra, hogy ne maradjon észrevétlenül a sajtó- és szólásszabadság semmilyen állami korlátozása. Ugyanakkor a szólásszabadságra leselkedő valódi fenyegetés lejjebbről fakad; belőlünk.

A XXI. század meghatározó kulturális színtere az internet, ahol mindenki hangot kap és mindenki véleményt mond, ahol mindenki bírál és mindenki ítélkezik – vigyázó szemetek az internetre vessétek, ahol találkozhatunk a jó ízlés és mértékletesség önjelölt őrzőivel, és az ösztön-vezérelte és általánosan emberi gyarlóságok modern megtestesüléseivel. A tömegkommunikációnak és az internetnek következményeképp egyre inkább felerősödik és elviselhetetlenebbé fajul a csoportgondolkodás, a felháborodás, az átgondolatlan reakciók, a zabolátlan düh és képmutatás pusztító egyvelege, aminek lángjait a média és az átlagember egyaránt előszeretettel szítja; ez az árhullám pedig maga alá temet mindenkit, aki a közvélekedéssel és közízléssel ellentétesen mert gondolkozni. Ha ne adj isten feszegetsz valamiféle  társadalmi tabut a moralisták azonnal megjelennek, hátuk mögött pedig habzó szájú és lincselni kész tömeg gyülekezik. Az elrettentő példák számosak, és mindenki látta már, hogy mi történik a gondolatbűnözőkkel.

A balos lelkületűek buzgón bólogatnak már, hogy igen-igen, mi bizony megmondtuk, mennyire reménytelenül fasizálódunk; de nagyobbat nem is tévedhetnének; a korszellem ugyanis manapság menthetetlenül balos. Nem meglepő, hogy balról előz manapság a virtuális lynchmob, a fegyvereik pedig a kiközösítés és a zaklatás.

Hogy mire gondolok? Arra, hogy Minden hétre jut pár ilyen hír: A főállású francia polgárpukkasztót, Dieudonné-t letartóztatták egy rosszul elsült Charlie Hebdozós Tweetje miatt, mondván a terroristákat támogatta vele; az újságírók szerint megérdemelte, közismert antiszemita. A PEGIDA alapítója viccesnek szánt hitlerbajszos fotóján tömegek akadtak ki – az újságírók szerint mindenki tudta, hogy náci, mondjon csak le. Maksát már nem csak feministák perlik hanem a médiahatóság is eljárást indít a rosszul elsült nemi erőszakos vicce miatt; az újságíró már rég megírta, hogy micsoda érzéketlen tahó nőgyűlölő, és feltehetőleg kriptonáci. (Ennyire nem értjük már a viccet? Iocus odium parit?)

S nem csak rosszul elsült viccekért hurcolnak meg embereket manapság. Emlékszünk még Kálmán Olga megrökönyödésére, amikor  Schiffer András nem volt hajlandó hisztériázni a megszállási emlékműről, s emlékszünk arra is, ahogy a sajtó utána hetekig kígyót-békát kiáltott rá. Akire talán nem mindenki emlékszik, az James Watson, a Nobel-dijas genetikus, aki azt találta mondani, hogy az IQ tesztekből ítélve az afrikaiak kevésbé intelligensek – közmondásos rasszizmusa miatt rég nyugdíjazták, s a tudomány számkivetettként tengeti napjait. A Nobeljét is eladta.

A félelem légköre sűrűsödik, és az egyetlen megoldás az ellen, hogy célponttá válj ebben a közegben pedig egyre inkább csak az öncenzúra marad. Ez így is van jól, nyugtázza magában az egyszeri baloldali ezt a tényt két Je Suis Charlie tweet között, hiszen fasiszták véleményére nincs szükség a XXI. században. Hogy lehetne cenzúrának bélyegezni amit csinálunk, hiszen mikor az emberek összefognak és megrohamozzák ellenségeiket Twitter-kommentekben (#Charlie), véleménycikkekben és minden egyéb rendelkezésre álló platformon? Ez nem olyan, mint mikor egy állam vagy egy terrorszervezet próbálja előírni mindenki másnak, mit szabad gondolni és mit szabad mondani; épp ellenkezőleg, mikor felemeljük a hangunkat az ilyen gondolatbűnöző nácik elsöpréséért, az a szólásszabadság legtisztább kifejeződése! Így okoskodván, jakobinus lázban égve az egyszeri baloldali nem veszi észre, hogy saját fejét hajtja épp guillotine alá.

Ami engem illet, szerintem mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy ne legyen uralkodó a mob-mentalitás. Nem csak újságírók és politikusok uszítása hergeli addig a tömeget, hogy öncenzúrára vagy páriasorsra kényszerítse azokat, akik másképp gondolkodnak, hanem ez egy belső igényből fakad hogy engedjük nekik; abból az igényből, hogy az ember másokkal együtt tömeggé olvadhasson; ez ellen pedig mindenkinek küzdenie kell. Néha attól félek, hogy erre nem vagyunk képesek, és egy torz totalitárius szellemiség előszelét érzem, a magasztos nyugati gondolkodásmód halálának a hírnökeit hallom, s amit látok az a modern világ egyik váratlan, de nem meglepő vagy elkerülhető következménye. Miközben mindenki boldogan konstatálja, hogy egyre inkább olyan világban élünk ahol minden ember hallathatja a hangját; hogy olyan kor termékei vagyunk, ahol mindenki mindenhez hozzászól; én azt látom, hogy ennek árnyoldalaként fennáll az a veszély, hogy világunk elfajzott és szörnyűséges hellyé válik, ahol a szólás szabadságával nem élnek, hanem visszaélnek. Ebben a torz világban a szólás és a vélemény szabadsága pedig illuzórikussá válik, s újságíró, politikus és közember mind dogmatikus ideológussá züllik – az ideológus intoleranciája a másként gondolkodók iránt pedig közmondásos.

Amikor az embernek mérlegelni kell a véleménye kimondásának politikai következményeit, igencsak közel az a pont, ahonnét már nincs többé visszaút – ha ezen a ponton egyszer túllendültünk, onnantól valójában csak egy dologra használhatod a nehezen megtalált a hangod; hogy együtt üvölts a farkasokkal.

Keblek és irónia

Keblek és irónia.

Vázlatos ismertető az irónia jelenségéről.

“Ironie versteht der Leser nie.”

Ezen bejegyzés mindazokhoz szól, akiknek fejében az irónia, mint homályos és nehezen érthető fogalom él, akik a köznapi használatban elkoptatott szó hallatán bizonytalanok a konkrét jelentését illetően,  vagy akik egyszerűen tudni akarják, hogy mit is takar az irónia. Filozófiai értekezések, Kirkegaard, Szókratész  és egyéb nagy gondolkodók idézgetése helyett,  metafizikai boncolgatások helyett, csupán egy egyszerű, hétköznapokból kiragadott példán fogom ma illusztrálni az irónia jelenségét.  Az iróniát, mint műfajt a fogalom tisztázása után érintőlegesen szintén tárgyalni fogom. Ha később szükségesnek érzem, vagy  a visszajelzések megkövetelik, kiegészítem még a bejegyzést (vagy elveszek belőle, igény szerint).
Fogjunk hát hozzá. (tovább…)

Jim Goad – Az underground hazugság.

Figyelmeztetés: Ez a bejegyzés vulgáris kifejezéseket tartalmaz, és erősen sértő. Tudom, mert én fordítottam, és a hitelességre mentem rá. Egy álmatlan éjszakát töltöttem ki vele, ezért valószínűleg nem tökéletes fordítás; ha van kedved a fordításom összevetni az eredetivel, és javaslatokat tenni, hogyan javíthatnék rajta, az eredeti angol szöveg megtalálgató itt. Nem akarok megsérteni ezzel senkit, pusztán lenyűgözött ez az írás, és szeretném megosztani mindenkivel, aki esetleg nem ismerné. Aki kibírja a végéig, az kap egy sütit. (Ajánlom ezt a fordítást az összes olvasómnak, különösképp Chiakinak.)
(Frissítés, 2009. január 28. Nyelvhelyességi, helyesírási, és fordítási pontatlanságok javítva.)

(tovább…)

Mégis, mi a franc az a műveltség?

Blogböngészősdit játszottam a minap, és miközben a kollégák oldalain ólálkodtam (lurked), olvasgattam és mazsolázgattam a kommentek közül, szemet szúrt valami. A teljesség kedvéért megadom a témát, ahol rábukkantam a szememet böködő szálkára: Karácsony és a vallás (itt). Jó téma, ha az ember kommenteket akar, hisz a vallásról mindenkinek van véleménye, könnyű provokatívnak lenni, és mindig csodálatosan meddő vitákat szül (trollkodásra kiválóan alkalmas). Mindazonáltal rám nem hat már egy ideje. (Az ember nem csak a politikától kaphat csömört.) Nem, az én szálkám, ami a figyelmemet megragadta, egy másik közhely: a műveltség. (Szűkebb kontextusban: „hogy a tudomány és a hit kizárja egymást […] elfogadható érv egy félművelt, bigottan materialista embertől, de egy olyan magas szinten képzett értelmiségitől, mint te, elfogadhatatlan.” Mellékesen megjegyezve: Imádnám úgy szétszedni random jesusfreak fenti állítását a hitről és a tudományról, mint azt Darwin rottweilere teszi új könyvében. Talán egy komment erejéig meg is teszem…később.)

(tovább…)

Miért és hogyan trollkodjunk? (how-to guide és esszé egyben.)

( 2. Átdolgozott változat.)

I. Miért.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy miért pont egy ilyen rosszindulatú, és általánosan elítélt tevékenységről írok? Egyrészt azért, mert a magyar fórumokon nincs elég belőlünk, trollokból, és a fajtánk magyar képviselői közül is csak kevesen tudnak minőségi trollkodást nyújtani. (Igen, nincs elég tehetséges trollunk, jól olvastad!) Másrészt, hülyéből viszont sok van a magyar hálón, és úgy érzem, hogy a retardált populáció véleményével és stílusával mérgezi, semmitmondó és üres postokkal szennyezi fórumainkat, és értelmes beszélgetésnek alig hagy helyet. Mindannyian láttunk olyan threadeket bizonyos fórumokon (amiket nem említek név szerint, mert ez nem a reklám helye) amiknek a témája: “Ki a legerősebb animekarakter?” És az a vicc, hogy ezt a threadet nem trollkodásból indították.
A magyarországi anime-community, és ezzel együtt a magyar net alpári és alacsony színvonalú, és ezen a legnagyobb jó szándékkal se tudtunk változtatni (próbálkozásaink kudarcba fulladtak, és a weeabooság erősebb, mint bármikor). Én a magam részéről nem is próbálkozom tovább, nem építek több fórumot, amit példaértékű színvonalra feltornászunk, csak azért hogy a nyakunkba omoljon az egész. Többször nem. De szerencsére vannak más megoldások is. (tovább…)