I hate shroom people.

Ez az angol nyelvű bejegyzés eredetileg a The Last of Us című játék rovására elsütött viccnek indult, és nem is lett volna belőle több, ha egy jó barátom (tudod ki vagy) nem piszkál, hogy rakjam ki ezt az írást. Mindenki örömére végül is engedtem neki, és mivel eldöntöttem, hogy kirakom, át is dolgoztam, és kikerekítettem egy kicsivel olvashatóbb, teljesebb, gördülékenyebb szöveggé. Remélem elnyeri tetszéseteket. Angoltudást igényel.

I HATE SHROOM PEOPLE

You heard me. I hate shroom people.

They move in and the neighborhood goes to shit. Since they arrived in my city, there are more murders, gun violence rose sky high, not to mention that looting and robberies are everyday occurrences now. They literally killed all commerce and culture, they squat in every goddamn building now, roads and infrastructure, all gone to hell. We are a goddamn sinkhole now because of these fucking shroom people. And the chatter in their shroom language all the time – I mean HELLO, this is AMERICA, speak English, goddamnit! I can’t belive it’s been twenty years since they showed up. I still don’t know how I should call them, or how shroom people prefer call themselves, because I just can’t bring myself to go near those bastards willingly to ask. Not that it would matter. My guess is, it would sound like someone gargling with mouthwash for a goddamn minute, just like everything else they say. So I just call them shroomies or shroom people, although “people” is too kind a word for them.

Just to illustrate my point: The other day, I was scavenging for food, being all old, brooding, rugged and awesome like I usually am, when this shroom guy just comes into my scavenging territory, like he owns the place! He staggers around gargling out something in his shroomspeak, and then he starts spraying his spores, because evidently he thinks it’s okay to do so in polite company. I had to bash his squishy shroom cap in with a chair leg, because he wasn’t stopping anytime soon. These shroom guys are always staggering around by the way, I haven’t seen any one of them walking in a straight line, not once. I was taking a midday walk some time ago, going about my buisness, and I see no less than five of these shroom guys that were just out and about, loitering, staggering and gargling to themselves, being drunk as fuck I assume. Who the hell drinks in the middle of the day? Fucking shroom people, that’s who!

I get agitated just thinking about them. I mean, I know I am old and cranky as shit, and I hate everybody, but not like I hate them shroom people.

Take for example the Scavengers. They are insufferable assholes, but in a honest-to-god good American way; they belive in competition, personal achievement and hard work. Problem is, since things went to hell in a handbasket, some of them also began to belive in looting, robbery and outright killing other people for a stick. I will kill ’em if they come after me, of course, because I want to keep my stick (I need it to bash squishy shroom caps in) but I can still respect ’em for having goals and working hard to reach them. But those shroom people? They live in goddamn colonies, laze about all day, chatter to each other in their shroomspeak, sometimes they let out a cloud of spores, and that’s it. They also are goddamn cowards, and gang up on you all the time, the bastards. Once I was stuck in a basement and to get out, I repaired a generator – because that’s what working hard is, you know, not destroying the shit out of everything? I took a keycard for a door earlier, and when I went for it – BAM, twenty shroom people came to fuck up my day, because evidently they thought the lights going on meant a rave will start. I goddamn hate shroom people, so I fucked right off, but I took a peek before I got out, and let me tell you, they shat all over the place in seconds; it needs to be fumigated and maybe demolished now. Goddamn shroom people.

There are like-minded people out there who see shroom people as I do though, thank God. The other day I was on a road trip with this little girl, and we were stopping to visit my brother, Tommy – and we met his wife and the people they hang out with, too. Now, you gotta know that Tommy and I had a decade-long falling out, but he’s still a cool guy. We went back to his compound with the girl to talk and do some other stuff. I admit the words ‘little girl’ and “compound” in sequence sound a bit suspect without proper context, like I’m some pedophile and this place is where some religious nut will make her drink the special Kool-Aid to meet space-Jesus, but no. I’m just a guy, and this compound is just a farm where some like-minded survivalist people keep pigs and grow corn. They’re self-governed, have a lot of guns, and hate shroomies; God bless America!

But, back to Tommy; My brother hates shroom people as much as I do, and even back in the day we used to tell each other all the time how much we hate ’em. Now, one story that Tommy told on this visit stood out for me. He told me about this guy, Dan or something. Most shroomies are so fucking high on PCP or some other shit that they don’t usually notice you – when you don’t get up in their faces that is – but this guy Dan, he was asking for it. He went outside on a dare, you see, and when he saw this shroomie, he walked to it, and punched it in the face – not that there’s anything wrong with that, I like to do that too as my regular stress relief; it actually feels like hitting a pillow, very relaxing, and doesn’t hurt the wrists at all – and the shroomie turned around and started spraying spores! Dan got angry as fuck, and hit the shroomie again and again and again, but busy laying a beating as he was, he failed to check the environment, and didn’t notice the other Goomba behind him.  When Tommy Said the word Goomba, I suddenly remembered where he got it from; a game called Mario, where you had to regularly stomp some agressive mushrooms or they’d eat you. I laughed my ass off at Tommy’s reference, of course. Who the fuck would’ve thought twenty years ago we would end up the same as fucking Mario and Luigi, the mushroom murder brothers?! But back to Dan… suffice to say that he ate shroom fist that day, and I guess he acquired the taste, because a week later he grew a mushroom cap and is hanging out with shroomies now, busy gargling their shroom rap songs, spraying the spores, the same shroom shit. I’m sure the liberals would’ve seen his transformation as some monument to tolerance, diversity and social justice, but they all got eaten or shot on their first week in the camps.

Anyway, I am almost at my breaking point. The shroomies are getting unbearable, and polite and patient as I am for a psycho pushing past fifty, I sometimes do go out of my way to even things out a bit. One time, I saw this shroomie in a gallery, or museum or something, gargling at an empty frame. I think it thought that it was modern art or something. It may as well have been, I don’t know, and I didn’t really care, since I was looking for useful stuff in a cabinet on the other side of the room. At one point I hear a barbershop quartets worth of dissonant gargling, so I turn around only to see three more shroomies gathering around that frame. I think to myself, goddamn shroom people, maybe they are gonna spray spores on the walls or twist their heads or perform some other jerky „shroom custom”, but I then get the idea… So I take my trusty brick, and aim at the frame. Now this frame is HUGE, and it’s fastened to the wall, but the guy who took the canvas from it dislodged it, and now it’s barely hanging by a thread. So, I take my trusty brick, aim, and throw. The Shroomies are startled as the thing falls and crushes one of them, and I am almost shitting myself because six other fuckers are attracted by the noise. Afterwards I crept around for two hours to avoid all of them, and got the hell out eventually, but that one moment, it was worth it. I also got some bandages and a bottle of Vodka from a cupboard. I do miss my brick though.

Fucking shroom people.

Joel
Hatecrimes against Fungi, The game.

Reklámok

Abortált ötletek Legjobbjai: Labirintus

Köszöntöm ismételten a kedves olvasókat. 2015-et írunk immáron, és mindenki óriási közönyére ebben az évben végre ismét sikerült előmásznom abból a mély és koszos lyukból, ahonnét abortált ötleteimet és minden egyéb hasonszőrű kreálmányomat származtatom. Üröm az örömtelenségben, hogy most sem jöttem üres kézzel, s idén egy újabb abortált ötletet tárok a világ elé. Szinte hallom is lelki füleimmel a tapsvihart, ami e teljesítményért méltón megillet. (Congrats Shinji, now pilot that fucking robot.)

“Miről szól ez az írás?” kérdezheti joggal az olvasó, a szürkeállomány perifériáján lebegő egyéb kimondatlan kérdésekkel egyetemben: “Mit olvastam, miért olvastam el, és egyáltalán mire véljem?” Minden bizonnyal vetődnek majd fel olvasás után ilyen, s hasonló gondolatok, de azért ne szaladjunk ennyire előre. Menjünk inkább kicsit visszább a fogantatásig, 2012 decemberébe, amikor az éves önreflexióm keretében és az óév búcsúztatásául sikerült némi allegórián keresztül desztillálnom az elmúlt évem, és talán életem egyik legnehezebben levont tanulságát kb. nyolcszáz szóba. A kontextust engedelmetekkel nem is árnyalnám; maradjunk annyiban, hogy jó filozófusi szellemben azt mondtam magamban “találtam egy igazságot” és nem álltam meg itt a bölcseletben – univerzalizmusra törekedvén kiterjesztve az igazságomat a világ minden jelenségére – hanem haladok, keresem az igazságaimat egyre tovább. Ami az óév e hordalékát illeti, bizony a következő reggelen már viszketett a kezem, hogy töröljem a francba, de végül inkább hagytam évekig szuperpozícióban lebegni  lomtár és  publikálás között.  Egészen mostanáig. 

(tovább…)

Our dark lord, Garfield – Homebrew evil cat comic

Történt egyszer régen, hogy rátaláltam egy oldalra, amivel egész jó kis képregényeket lehetett összedobni. Önmagában ez az oldal is említésre méltó és remélhetőleg kellemes perceket fog okozni mindenkinek… viszont nem az oldalt reklámoznám ezzel a rövidke kis bejegyzéssel, hanem azt amit elkövettem vele:
A macskatestbe született Antikrisztus,  SÖTÉT URUNK, GARFIELD történeteit. (Angoltudást igényel a képregény – sorry people, just the way it is.) (tovább…)

Blog Reboot

Ajánlom minden kedves olvasó figyelmébe a következő Twitter-terjedelmű tájékoztatót:

A blog ideiglenes jelleggel újra aktív. Úgy döntöttem, hogy a következő hónapokban körülbelül heti rendszerességgel közlök le egy-egy írást.

Elöljáróban annyit a tervezett bejegyzésekről, hogy a témaválasztásom meglehetősen eklektikus – lesz egy képregényposzt, megszellőztetek pár eszmefuttatást (meglátjuk melyik fut messzibbre) ezen felül számítani lehet filozófiai agymenésre és kukából kimentett abortált ötletre is.

Kérem korlátozni a gratulációkat, az üdvrivalgást, és a Kossuth-díj jelöléseket.

Abortált ötletek legjobbjai: Végső Leszámolás

Ez az írás a közelmúltban abortált ötletként publikált, de jóval korábban lejegyzett stílgyíkomra készült válaszul, talán vetélkedésképp (abortuszos szóvicc, kövezzetek meg). Keltezése megközelítőleg a második leghíresebb magyar állat, a pannon puma (Puma paleohungaricus potensis) kipusztulásának idejére datálható.

A végső leszámolás tudtommal teljes és csorbítatlan, viszont valamiért már nem igazán tetszik a szerzőnek. (Vagy felnőtt azóta, vagy Fagy0s  ezt is bebaszva írta,  mint anno a terror háza vs. emlékpontosat.  Jó korszak volt az is.) (tovább…)

Abortált ötletek legjobbjai: Nyomós indok

Ismét köszöntök minden olvasót a blogon.

Abortált ötletek legjobbjai címmel futó sorozatunk következő darabja (tetszés szerint stílgyak, életkép, karcolat), a Nyomós indok voltaképpen nem elvetélt idea, hisz anno a JSZP-n megjelent, publikált írás. Nagyon egyszerű indoka van, hogy újra közzéteszem: épp nincs semmi jó ötletem, és ez a cucc itt lapul a blogon már több, mint egy éve a tucat leselejtezett, publikálatlan írásom között. Bár technikailag egyszer már “megszületett”, szellemében  valamennyire mégiscsak abortált ötletről van szó. (Amúgy nem is hiszem, hogy ez a kis különbségtétel, vagy akár az egész gondolatmenet bárkit is érdekelne, de attól még kukacoskodjuk egészséggel.)

Elöljáróban csak annyit még erről a darabról, hogy Stefan Zweig után szabadon alkalmaztam egy elbeszélői technikát, némi csavarral a végén. Aki nem ismerné, annak elmondom a receptet: Az elbeszélő utazik, közben szem- vagy fültanúja lesz egy különös történetnek (Sakknovella, ámok, stb.). És persze minden szó igaz. (tovább…)

Shaun Tan – The Arrival

Üdvözlök ismét minden kedves olvasót a blogon, beleértve újakat és régieket, e-stalkereket, spambotokat, cenzorasszonyokat  egyaránt. (Csak a nagy testvér kedvéért idefirkantom, hogy én a narancsos médiahatóságot is kifejezetten lájkolom, mert az nekem kilenc fővel több olvasót jelent.)

Ahogy az lenni szokott,  idén sem bírtam türtőztetni magam, és újévi fogadalomként ismét elhatároztam, hogy tövig nyomom a gázpedált az információs szupersztrádán (ráadásnak még belököm a turbo-boostot  is, mint KITT-en a Michael Knight szokta, vagy mint Izriot barátommal tettük a pezsgővel szilvesztertájt) és irdatlan iramomban az új évtizedre már tényleg megpróbálom feltornászni minimum havi egyre (!) a  bejegyzések számát. Láthatjátok, milyen jól haladok: Január első bejegyzése következik, februárban.

Zaizentasztikus képregényajánló sorozatunk következő kiadásában egy bizonyos Shaun Tan, ausztrál-kínai képregényíró és rajzoló többek közt Hugo-díjra is jelölt, 2006-os munkájával ismerkedhetünk meg, amiből kiderül, hogy milyen érzés lehet, ha az emigrációnk az új világba és egy durva LSD-trip  egybeesik! Mielőtt nekivágnánk, kérlek, helyezzétek magatokat kényelembe, dőljetek bátran hátra,  tekerjetek egyet az egéren, és  igyátok  oly elmélyülten a szavaimat, mint ahogy megbecsült indán barátom, Szinesztéziás Holló John szokta a  peyotés teáját. (Mielőtt még megcsömörlik a kedves olvasótábor a Gonzo-vadhajtásoktól, megígérem, hogy komolykodni fogok innentől, szóval tessék felkészülni.)   Csapjunk is a sűrűjébe, és jöjjön az aktuális képregény-ízelítő! (tovább…)