Válogatlan

Saláta, ide jön mindaz, aminek lusta voltam kategóriát nyitni.

Breaking: a japánok az emberiség pandái (TL;DR)

Eredetileg 2016 január 27.én, a Zahadumon publikált cikkem.

THIS CAN'T BE REAL

TL;DR rovatunk következik.

Mint ismeretes, japán a bolygó egyik leginkább elöregedő társadalma. A fertilitási rátájuk egy időben alacsonyabb volt a miénknél, és a németek zuhanó fertilitása is csak 2014-ben esett a japánoké alá. Persze most vonogathatjuk a vállunkat, hogy igen, ez a fejlett társadalmak rákfenéje, emiatt aztán igazán nem lenne indokolt a japánokat kinevezni az emberiség pandáivá. Nos nem csupán a katasztrofális fertilitási rátájuk miatt született eme a párhuzam, hanem néhány egyéb érdekes szám tükrében, amit volt szerencsém olvasni a minap.

Viszonylag friss kutatások a következő elképesztő számokat produkálták:
• A japán szinglik közel felét nem érdekli a párkapcsolat. 
• A 20-as éveikben járó japán férfiak 41,6% sosem randizott.

• az egyedülálló férfiak 27.6%-át, az egyedülálló nőknek 22.6%-át nem is érdekli az ellenkező nem.
• A japán férfiak 26%-nak 34 éves koráig nem volt semmiféle szexuális élménye (partnerrel legalábbis).
• A japán nőknél 34 éves korig bezárólag 23% volt az, akinek nem volt semmilyen szexuális élménye.
• A megkérdezett férfiak 10.1%-a mondta azt, hogy a szex „túl sok munkába kerül”, és nem is éri meg.

No de, milyen alattomos társadalomromboló önző paraziták ezek a szinglik, fintoroghatnak a semjénzsolt-lelkűek, és joggal kérdezhetik: Mi van a normális, házas japánokkal? Házasságban ugye azért csak szexelnek az emberek (a misszionárius pozícióban, takaró alatt, leoltott lámpáknál) még ha nem is keresztények? Sajnos a japán valóság lerángatja a magas lóról a házasságról dédelgetett ábrándjainkat, ugyanis a helyzet a házas japánok körében sem valami rózsás: a felmérések szerint a házas japánok 44,6 százaléka bizony nem szexel. (Mármint egyáltalán; többé már nem. A megnevezett okok között általában a gyerekeket ill. a sok munkát mondták legtöbben, miért marad el az etyepetye.)

Minden egy irányba mutat, és ez bizony az, hogy az egész japán társadalom egyre inkább olyan mint a panda; az istenért sem akarnak rendesen szexelni. Mi sem mutatja ezt jobban, mint egy tavalyi kutatás, ami azt a kérdést tette fel a japánoknak, hogy szexeltek-e az előző hónapban. Erre az egyszerű kérdésre a megkérdezett emberek 49.3%-a válaszolt nemmel. A szenzációéhes japán sajtóban természetesen felkapták a hírt, és rendszerint csak “cölibátus szindrómaként” (セックスしない症候群 – sekkusu shinai shōkōgun) emlegetik a problémát.

A fentebbi számokban persze korántsem az a legérdekesebb, hogy valóban igazak-e. Amellett, hogy tényszerűek vagy túlzóak-e japán elpandásodásának a hírei, egy érdekesebb kérdés azt megvizsgálni, hogy mit gondolnak erről problémáról maguk az érintettek. Vajon mit mondanak a japánok, hogyan gondolják megoldani, illetve mit (és kiket) tartanak felelősnek?

A felelősség kérdése természetesen az első, ami ilyen kérdésnél megválaszolásra kerül. Ami a férfiakat illeti, a bűnbakok az un. “növényevő férfiak” (草食系男子 – sōshoku-kei danshi) lettek; a sajtó szemében ők kb. a szinglik közül a fentebbi 10%-nyi fickó, akik állítólag azért nem szexelnek, mivel túl sok munkájukba kerülne befűzni egy hajlandó partnert. A szexualitásban illetve a mindennapi életben tanúsított passzivitásukat leszámítva amúgy sok kirívó ezekben a férfiakban tényleg nincsen: jellemzően ápoltak, visszafogottan divatosak (egyiket-másikat mondjuk már-már metroszexuálisnak nézhetné az ember) és nyíltan megvetik azokat a tevékenységeket illetve tulajdonságokat, amiket a tradicionális maszkulinitással azonosítanak, így pl. az agresszivitás, az ambíció, és a kezdeményezőkészség. A lázadásuk a tradicionális japán férfiszerep ellen voltaképp a japán munkaetika, a “salaryman” (サラリーマン – Sararīman) ideáljának a teljes elutasítása, ahogyan az pl. Yasuhito Sekine (öndefiníciója szerint növényevő férfi) alábbi szavaiból is kicsenghet:

Korábban [az 1980-as években], A japán férfiaknak szenvedélyesnek és agresszívnek kellett lenniük, de manapság ezeket a tulajdonságokat nem szeretik többé. A mi tagjainknak szelíd a személyiségük. Ők csak egyszerűen azt élvezik amit szeretnek, előítéletek nélkül. Nem korlátozzák őket elvárások.

Ami a női bűnbakot illeti, japán a tradicionális szerepek és a modern nőkép metszéspontja közé szorulva találta meg őt. A démon-feleség (鬼嫁 – oniyome) mitológiai rémképe után elnevezett dolgozó, családos nőkről van szó, akik a házasság és a gyerekvállalás után nem hajlandóak besüppedni a hagyományos női szerepbe, a főállású családanya-feleség szerepébe, hanem lehetőleg visszamennének dolgozni. A “démon-feleség” ritka, ugyanis a japán nők 70%-a marad tartósan otthon az első gyerek után. Ebben a magas számban társadalmi elvárások a kevésbé befolyásos tényező, ugyanis japánban a cégek kérlelhetetlenül rugalmatlanok, és a “mindened add bele, 14 órázz szünet nélkül” salaryman-munkaetikával nem tartják összeegyeztethetőnek a feleség és anya szerepköreit, ahol az erő és figyelem szükségképp megoszlik munkahely és család között. Tekintve az abszurd munkahelyi elvárásokat, nem meglepő, hogy sok nő inkább választja a családot. Már akinek van választása ugye, hiszen bölcsődéből, óvodából, gyermekmegőrző helyből nagyon kevés van; 10,000 emberre mindössze 166 jut. Emellett ráadásul nagyon kevés japán cég hajlandó a kisgyermekes anyák megváltozott munkarendjéhez alkalmazkodni, így aztán nőként házasodni ill. gyereket vállalni kész karrier-öngyilkosság japánban, ráadásul bezár egy olyan életmódba, amiben nem feltétlenül kívánsz élni. Az a nő, aki karriert szeretne, vagy nem alapít családot, vagy pedig démon-feleség lesz, és kénytelen elviselni az anyós és a többi nő rosszalló tekintetét és megjegyzéseit.

No de, merülhet fel a kérdés, mégis mit lehet tenni, hogy japán ne kerüljön a pandák sorsára? A japán kormány például szívügyeként kezeli és igyekszik megoldani a demográfiai kérdést, beleértve ezt a szexválságot is. (Csakúgy, mint az Orbán-kormány nálunk -indokolatlan orbánozás ezzel kipipálva.) Így például Shindzo Abe japán miniszerelnök azzal oldaná meg a dolgokat, hogy igyekszik több nőt beterelni a munkaerőpiacra, és az apákat pedig megpróbálja a család világába terelni azzal, hogy az apák is elmehetnének szülés utáni szabadságra. Emellett a bölcsődei férőhelyeket számát is emelni igyekszik – kérdés, hogy ettől majd többen szexelnelnek-e. Amúgy vicces felvetésekből is adózott, így pl. egy, a szingliadónál is ordasabb javaslat szerint a jóképű fickókra kellene kivetni adót, így téve vonzóbbá a randább többséget. (Egyébként az adót nem egy bishōnen-nek nevezhető illető javasolta.)

Források:
http://www.japantimes.co.jp/ne…

http://www.mcclatchydc.com/new…
http://www.techinsider.io/half…
http://www.npr.org/templates/s…
http://www.bloomberg.com/news/…
http://www.ibtimes.com/japan-p…
http://www.japancrush.com/2012…
————————————

No mármost, aki idáig képes volt végigolvasni ezt a cikket, az megérdemelte, hogy személyes véleményt is mondjak. Az első:
Mindez amit olvastunk akár ismerősnek is hangozhat, de hiába a sok párhuzam, Japán azért nem pont olyan hely, mint Magyarország. Japán egy olyan társadalom, ahol az emberek annyira zárkózottak és magányosak, hogy hajlandóak fizetni egymásnak mindennemű intimitásért, beleértve a prostitúciót, a beszélgetést, vagy a “gaarufurendo experience“-t is. Nem egy paradicsom. Persze tudom ám, hogy minden ami szar külföldön, Magyarországon annál is sokkal szarabb kell legyen – ez a mi kivagyiságunk ugye, hogy mi vagyunk a legszarabb hely a bolygón, és ha még nem, akkor pont oda igyekszünk épp, hogy mi legyünk a legszarabb. (De komolyan, miközben olvasod ezt a cikket valaki a kommentekhez pont azt klimpírozza épp, hogy Magyarország fertilitása alacsonyabb, mint Japáné. Jó tanács: Guglizd le, hogy japanese cuddle cafe, és aztán lődd a Magyarország-párhuzamot, komám. )

A második: Szerintem a “szexválság” oka nem a japán emberekben keresendő. Az életmódjuk a ludas; a japán emberek ugyanis hiába élnek úgy, mintha hangyák lennének, valójában nem lehetnek érzéketlen drónok, mert emberek ők is; ezért azzal lázadnak, hogy szép lassan pandákká válnak. Szerintem a japánok a lelkük mélyén igazán rühellik a japán életmódot és különösen a munkatempót.

Mikor egy japán tesz egy ilyen megjegyzést, hogy a szex és a párkapcsolat az túl sok munka, valójában nem azt érti alatta, hogy a szex vagy a párkapcsolat kerül túl sok munkájába, hanem úgy általában a túl sok munkából van elege. Túl sok a napi 15 óra gürcölés, hogy megengedhessen magának egy szardíniásdoboznál nagyobb lakást, ahova befér egy feleség. Túl sok az elvárás a nyakába, hogy 50 éven keresztül heti hat nap ugyanazt csinálja, mint egy robot, hogy megengedhesse magának a feleséget és a gyereket. Akkor már inkább bedobja a gyeplőt. Ugyanez igaz a nőkre is; robotolni otthon, a férjedet csak sötétben látni, kiverni a kisfiadnak hogy jobban tanuljon (hahaha, ez sem valami vicc ám, és nem is valami rossz pornó; aki kér újságcikket, annak adok linket) sem egy leányálom. Szerintem ez valahol lejön mindenkinek, aki látott valaha animét; azért fetisizálja minden japán rajzfilm (és rengeteg japán pornó) az iskolát, mert a legtöbben ott érezték magukat utoljára szabadnak – pedig azért a japánoknak diákként sincs szabadidejük, mert esténként és nyáron is mennek az esti iskolába magolni.

/TL;DR

Clowns are Evil.

Ismételtem köszöntöm az olvasóimat a blogon.

A következő rövid bejegyzés egy ujjgyakorlat csupán, aminek eredetijét a 4chan /lit/-ben tettem közzé egy “post something that you wrote” threadben kb. fél éve.  Értelemszerűen angoltudást igényel.

Azért írtam, mert unatkoztam, és azért ilyenre, mert szerintem roppant vicces a következő négy dolog: a bohócok, a zűrzavar, a rasszimus és  a politikai korrektség – már amennyiben a megfelelő személy (gy.k. jómagam, a nagybetűs Zaizen) ír róluk. De most őszintén – egy rakás gonosz bohóc garázdálkodik, ötszáz szóban. Szerintem ez tök vicces.

Azért teszem most közzé, mert egyrészt nem akarok komolyat posztolni ma, másrészt szerintem elég jó lett, hogy amolyan komolytalan töltelék-posztként megállja a helyét. Sőt, ki merem jelenteni, hogy olyan jó lett, hogy minden egészséges humorérzékkel rendelkező embert minimum megmosolyogtat, a polkorrekt idiótákat pedig minimum egy rosszalló homlokráncolásig megbotránkoztatja olvasás közben. Win-win.

Élvezzétek.

The Circus had come to town. People were in a panic, as no one expected the clown’s abrupt return. They had learned in the years prior to shut their doors and hide their daughters when the Kruel Klown Koalition came, but they were still powerless in face of the sudden rampage. The clowns set up their circus tent during the night, making their preparations, and now they’d ride around in their little cars, terrorizing the city with acts of tasteless frivolity. In one case they were throwing chromatic cream tarts at unsuspecting bystanders, where the cheap Chinese food colouring used was later proven highly toxic; in another, simultaneous incident fifteen clowns assaulted two local preschools, handing out inappropriately phallic balloon animals to at least three dozen six year olds, and in one iconic event a clown successfully double-parked in front of the courthouse, leaving his parade float on a row of handicapped parking spaces. The float depicted a chimp signing a bunch of brown-stained bills with a banana-shaped pen in a graffiti-covered and basketball-themed interpretation of the oval office, the whole nightmare on top of rainbow-colored words: FOUR MORE YEARS.

1400044348134

Everybody is scared of clowns.

But the worst of it came only after the clowns discovered the tolerance exhibit in the local community center. They were drawn to it from the moment they first saw the Rainbow flag flying proudly, and come midday, the whole building was filled with a grinning, giggling mass of red noses, painted faces and curly rainbow wigs.

After they sacked the place, it was somehow decided that they too should spread the message of tolerance, and went on to the local synagogue with buckets full of paint. A horde of clowns smeared rainbow colours on the walls and the pavement, while the rest held an impromptu pride parade on the nearby street, drafting the nearby populous with threats and giggly mayhem into complying and marching along with the clowns.

By this time swat teams were mobilizing in full force, but the damage was already done. The clowns departed as quickly as they came, but not before they abducted a swat member, and forced eight other people into a small red clown car with unmarked plates. One man was found later in the evening wrapped in a gigantic whoopee cushion, the two others found the next morning had to be rushed to the hospital with concussions from slipping on banana peels. The rest had been dressed as characters from Tom Sawyer novels, even applying blackface where the clowns deemed necessary, and then let loose three days later. The swat member is yet to be released. No ransom demands were ever made. Allegedly a piece of paper that looked like a ransom note was found by authorities, the illegible penmenship in crayons and the horrible spelling mistakes however made deciphering the demands impossible.

∼fin∼

Nekrológ egy magazin margójára.

Nem,  valóban nem káprázat, kedves olvasó, hogy rendhagyó módon új, ámbár rövidke post jelent meg a blogon.  (Még csak nem is repost, nahát!) A többek által tematizált alkalom ezúttal, hogy a magyar anime-kultúra egyik népszerűsítő sajtótermékét jóízűen felfalta a másik, ahogy erről ebben a rövid közleményben értesülhettünk (engedelmetekkel csupán idézem a gyászjelentést, nem linkelek):

“Az Animestars és a Mondo eddig is baráti viszonya novembertől újabb fázisba lép – az AS megszűnik mint önálló magazin és a Mondo oldalaira költözik egy független blokk formájában. Az ok? A jelen gazdasági helyzetben azt láttuk a legjobbnak, ha egyesítjük erőinket, és együtt próbálunk meg túlélni. A novemberben induló AS-blokkba a jól ismert ‘starsos szerzők írnak majd, sőt, az eredeti dizájnt is igyekszünk megtartani. Fogadjátok őket szeretettel, biztosak vagyunk benne, hogy új színt hoznak a Mondóba!”  – Mondo

A  fentebbi közleményből cinikusan következtethetnénk is rögtön, hogy az emlegetett ‘baráti viszony’ a magyar üzleti életben mit is takar (annak ismeretében meg pláne, hogy a két fél egyes képviselői  a barátságos rivalizálás keretében egy csimpánzhorda eleganciájával hajigálták egymásra a fekáliát)  szerintem viszont ebben az esetben tényleg nem a “megeszem a szíved, hogy erősebb legyek” sámánisztikus farkastörvénye érvényesül, hanem valóban a haverok megmentéséről van szó (más körökben kádermegmaradásnak neveznék az ilyet). Az összevonás apropója, hogy aki nem haver, azt bizony most jól ki is rúgják, persze garantáltan csak minőségi szempontok miatt.  De most komolyan: épeszű ember Magyarországon nem anime-újságírásból csinál karriert. (Aki ért valamit ennél az újságnál, tudja  is ezt.)  Akárhogy is legyen, az Animestarsszal mindenképp véget ért egy korszak – és e korszak lezárására írtam ezt a verset.

.

Nekrológ egy magazin margójára.
(lírikus tisztelgés az Animestars előtt, Zaizen Jotaro által)

.

Nehéz volt megrágni s lenyelni. Vége. Bekebeleződtél.

Tizenhat órát emésztettem magamban– s utána még hosszasan ültem.

Töprengtem: Milyen voltál újonnan – s mi marad belőled?

Erőlködöm, összerándulok, s utoljára felidézlek, ahogy vagy most.

Négyszínnyomásos csodádon erősen meglátszik a színvonal,

mégis érezni a végzeted átható szagát. Elhagytál engem.

Mélybe ránt az örvény, de angolosan távozol.

S én mosom kezeimet.

:

— -÷- —

:

:

R.I.P.

Creative douchebaggery

Üdv kedves olvasóim, mind a ketten. (Engedelmetekkel nem térnék most ki arra, hogy mi a rákért vagytok itten, mikor szófosás helyett itt betű-székrekedés van, és három hónapja nem voltam képes postolni semmit.) Ez a mai izzadtságszagú szösszenet ismét a nagybetűs ZAIZEN JOTARO, okleveles kreatívblogger szüleménye, és arról szól, milyen életérzés seggfejnek lenni online. Révén személyes érintettségű sztori lesz,  én bizony megmondom a tutit, és  kivételesen nem is hazudok benne túl sokat magamról (de tényleg).  Minthogy gyakorlat híján jócskán rozsdás vagyok, és hasogat is a fejem, szerintem csapjunk egyenesen a lovak közé. (tovább…)

A 7 leginkább indokolatlanul hosszú Wikipedia cikk

Az Internet mindenkiből képes előhozni az önjelölt okostojást. Egyszerűen jó érzés hülyét csinálni a másikból (javarészt seggünkből előhúzott) ál-bölcseleteinkkel, ha pedig netán fordítva sülnének el a dolgok, mindig megvéd minket az anonimitás áthatolhatatlan leple. Az ilyen és ehhez hasonló idióta user-felfogások miatt ugrik naponta az ember nyakába a Neten valami futótűzként terjedő baromság. Mostanában lehet róla hallani, hogy micsoda fene jó forrása bármilyen komoly információnak a Wikipedia, nélküle az öcsém le se doktorált volna a MIT-en, az Encyclopedia Britannica cikkenként átlagosan két hibát tartalmas, míg a Wikipedia csak egyet, stb. Bárki, aki már legalább középiskolás szinten végzett kutatómunkát, tudja, hogy micsoda felületes forrás a Wikipedia – általános enciklopédiaként egyáltalán nem erre tervezték, csak a mérete miatt pár vadbarom egy mindenes szaklexikonként kezdett tekinteni rá (hogy a cikkek színvonalának hatalmas szórásáról ne is beszéljünk). A Wikipedia leggyengébb oldaláról nézve nem más, mint 13 éves kölykök MMORPG-je, amit két résznyi Bleach között bármikor elővehetnek, hisz már évekkel ezelőtt megkapták az adminisztrátori jogukat arra, hogy egy bottal visszafordítottak 1000 editet account nélküli userektől. Az ilyen emberek úgyis csak ártanának a Wikinek, úgyhogy miért ne automatizáljuk a dolgokat? Következzék hát a teljesség igénye nélkül 7 idiótaság szerint rangsorolt, feleslegesen hosszú szócikk, ami jól bemutatja, miért nem érdemes komoly forrásként tekinteni a Wikipediára. (tovább…)