Politika

Obsequium amicos, veritas odium parit

Üdvözlök ismételten minden kedves olvasót a Blogon.

Manapság népszerű beszédtéma lett, hogy milyen fontos is a szólás, a vélemény ill. a sajtó szabadsága. A modern nyugati intellektuális hagyomány és a demokratikus társadalom sarokkövei ezek az értékek, és így aztán a nyugaton a törvénykezés csak bizonyos esetekben korlátozza, hogy mit lehet mondani – így pl. Európában a holokauszttagadás, az uszítás, a rágalmazás és az un. gyűlöletbeszéd olyasmik, amik nem férnek bele szólás szabadságába, míg Amerikában az uszításon és rágalmazáson kívül nincs korlátozva az ember törvényileg. Azonban nem a törvény az, ami miatt a témáról írok ma – hiszen a törvények jönnek és mennek, s még az alaptörvény sem marad állandó. A mai eszmefuttatás sokkal inkább a korszellem egy aggasztó szegletét elemzi röviden; lényege dióhéjban, hogy hiába a jog engedékenysége és a szólásszabadság piedesztálra emelése, ha nem hiszünk abban, hogy ez a szabadságjog általánosan érvényes mindenkire. Ha nem internalizáltuk mindannyian az egyébként magasztos alapelveinket, akkor kérem nem beszélhetünk kulturális minimumról, és nem vagyunk civilizáció többé.

A történelmi tapasztalataink nyomán nem alaptalanul félünk attól, hogy az állami leviatán korlátozhatja polgárait a szabadságjogainkban pont a jog eszközeivel visszaélve, ezért manapság rengeteg civil szervezet vizsgálódik és ügyel arra, hogy ne maradjon észrevétlenül a sajtó- és szólásszabadság semmilyen állami korlátozása. Ugyanakkor a szólásszabadságra leselkedő valódi fenyegetés lejjebbről fakad; belőlünk.

A XXI. század meghatározó kulturális színtere az internet, ahol mindenki hangot kap és mindenki véleményt mond, ahol mindenki bírál és mindenki ítélkezik – vigyázó szemetek az internetre vessétek, ahol találkozhatunk a jó ízlés és mértékletesség önjelölt őrzőivel, és az ösztön-vezérelte és általánosan emberi gyarlóságok modern megtestesüléseivel. A tömegkommunikációnak és az internetnek következményeképp egyre inkább felerősödik és elviselhetetlenebbé fajul a csoportgondolkodás, a felháborodás, az átgondolatlan reakciók, a zabolátlan düh és képmutatás pusztító egyvelege, aminek lángjait a média és az átlagember egyaránt előszeretettel szítja; ez az árhullám pedig maga alá temet mindenkit, aki a közvélekedéssel és közízléssel ellentétesen mert gondolkozni. Ha ne adj isten feszegetsz valamiféle  társadalmi tabut a moralisták azonnal megjelennek, hátuk mögött pedig habzó szájú és lincselni kész tömeg gyülekezik. Az elrettentő példák számosak, és mindenki látta már, hogy mi történik a gondolatbűnözőkkel.

A balos lelkületűek buzgón bólogatnak már, hogy igen-igen, mi bizony megmondtuk, mennyire reménytelenül fasizálódunk; de nagyobbat nem is tévedhetnének; a korszellem ugyanis manapság menthetetlenül balos. Nem meglepő, hogy balról előz manapság a virtuális lynchmob, a fegyvereik pedig a kiközösítés és a zaklatás.

Hogy mire gondolok? Arra, hogy Minden hétre jut pár ilyen hír: A főállású francia polgárpukkasztót, Dieudonné-t letartóztatták egy rosszul elsült Charlie Hebdozós Tweetje miatt, mondván a terroristákat támogatta vele; az újságírók szerint megérdemelte, közismert antiszemita. A PEGIDA alapítója viccesnek szánt hitlerbajszos fotóján tömegek akadtak ki – az újságírók szerint mindenki tudta, hogy náci, mondjon csak le. Maksát már nem csak feministák perlik hanem a médiahatóság is eljárást indít a rosszul elsült nemi erőszakos vicce miatt; az újságíró már rég megírta, hogy micsoda érzéketlen tahó nőgyűlölő, és feltehetőleg kriptonáci. (Ennyire nem értjük már a viccet? Iocus odium parit?)

S nem csak rosszul elsült viccekért hurcolnak meg embereket manapság. Emlékszünk még Kálmán Olga megrökönyödésére, amikor  Schiffer András nem volt hajlandó hisztériázni a megszállási emlékműről, s emlékszünk arra is, ahogy a sajtó utána hetekig kígyót-békát kiáltott rá. Akire talán nem mindenki emlékszik, az James Watson, a Nobel-dijas genetikus, aki azt találta mondani, hogy az IQ tesztekből ítélve az afrikaiak kevésbé intelligensek – közmondásos rasszizmusa miatt rég nyugdíjazták, s a tudomány számkivetettként tengeti napjait. A Nobeljét is eladta.

A félelem légköre sűrűsödik, és az egyetlen megoldás az ellen, hogy célponttá válj ebben a közegben pedig egyre inkább csak az öncenzúra marad. Ez így is van jól, nyugtázza magában az egyszeri baloldali ezt a tényt két Je Suis Charlie tweet között, hiszen fasiszták véleményére nincs szükség a XXI. században. Hogy lehetne cenzúrának bélyegezni amit csinálunk, hiszen mikor az emberek összefognak és megrohamozzák ellenségeiket Twitter-kommentekben (#Charlie), véleménycikkekben és minden egyéb rendelkezésre álló platformon? Ez nem olyan, mint mikor egy állam vagy egy terrorszervezet próbálja előírni mindenki másnak, mit szabad gondolni és mit szabad mondani; épp ellenkezőleg, mikor felemeljük a hangunkat az ilyen gondolatbűnöző nácik elsöpréséért, az a szólásszabadság legtisztább kifejeződése! Így okoskodván, jakobinus lázban égve az egyszeri baloldali nem veszi észre, hogy saját fejét hajtja épp guillotine alá.

Ami engem illet, szerintem mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy ne legyen uralkodó a mob-mentalitás. Nem csak újságírók és politikusok uszítása hergeli addig a tömeget, hogy öncenzúrára vagy páriasorsra kényszerítse azokat, akik másképp gondolkodnak, hanem ez egy belső igényből fakad hogy engedjük nekik; abból az igényből, hogy az ember másokkal együtt tömeggé olvadhasson; ez ellen pedig mindenkinek küzdenie kell. Néha attól félek, hogy erre nem vagyunk képesek, és egy torz totalitárius szellemiség előszelét érzem, a magasztos nyugati gondolkodásmód halálának a hírnökeit hallom, s amit látok az a modern világ egyik váratlan, de nem meglepő vagy elkerülhető következménye. Miközben mindenki boldogan konstatálja, hogy egyre inkább olyan világban élünk ahol minden ember hallathatja a hangját; hogy olyan kor termékei vagyunk, ahol mindenki mindenhez hozzászól; én azt látom, hogy ennek árnyoldalaként fennáll az a veszély, hogy világunk elfajzott és szörnyűséges hellyé válik, ahol a szólás szabadságával nem élnek, hanem visszaélnek. Ebben a torz világban a szólás és a vélemény szabadsága pedig illuzórikussá válik, s újságíró, politikus és közember mind dogmatikus ideológussá züllik – az ideológus intoleranciája a másként gondolkodók iránt pedig közmondásos.

Amikor az embernek mérlegelni kell a véleménye kimondásának politikai következményeit, igencsak közel az a pont, ahonnét már nincs többé visszaút – ha ezen a ponton egyszer túllendültünk, onnantól valójában csak egy dologra használhatod a nehezen megtalált a hangod; hogy együtt üvölts a farkasokkal.

Reklámok

Divat, diktál.

(Újratöltve; Eredetileg a JSZP-n 2009 márciusában leközölt írásom. Még talán aktuális.)

Érdekes dolog ám a politika. A legváratlanabb helyeken is felbukkanhat, olyan helyeken is, ahol látszólag semmi értelme keresnünk – így például mindig is elképedtem azon, hogy Ernesto „che” Guevara arcát pólóra nyomva forgalmazzák. Valahogy oda nem illőnek gondoltam, hogy az ikonikus forradalmár portréját az általa imperialistának mondott Amerika tizenéves polgárai fagylalttal csöpögtetik le. Ruházati cikk lett szegény fickó. Bekerült a Miki egeres sapka mellé, politikai jelentősége pólóra nyomásával divattá avanzsálódott át (és jelentősen kiürült közben). De gondoljuk csak végig ezt a jelenséget: Ikonikus politikai személyek és a divat kéz a kézben. Ha körbenézünk a világban, ez nem is annyira ritka dolog, mint azt elsőre gondolnánk. Ide kapcsolódik például, amit nemrég olvastam egy érdekes cikkben (történetesen a kurucinfón, itt), melyben az állt, hogy bejegyzett márkanév lett a Ceauşescu név. A cikk szerint a márkanév mellé kollekció ugyan nincs tervbe véve, (sőt, a márkanév azért lett levédetve, hogy ne is legyen ilyen) de azért ez elgondolkodtató. Valóban fennáll a veszélye, hogy Ceauşescu terméket árusítsanak a Tescoban? Egyáltalán milyen terméket lehetne ezen a néven árusítani? Cipőt? (Reklámszövege valami ilyesmi lehetne: „Ceauşescu, hogy stílusosan tipord a jogállamot!”) Mindenesetre úgy látom az ilyen hírek nyomában, hogy divat és politika eléggé hasonszőrű, sőt, pertut ittak és tegeződnek (valamint együtt is golfoznak vasárnaponként, és egyik felkérte lánya keresztapjául a másikat).

Ennek a tételnek alátámasztását megkísérlem közismert példákkal – mondjuk vegyük elő a huszadik század első felének européer divatját: Mussolini előtt pl. a fekete ing nem volt valami fess (ahogy utána sem), de a Duce hatására erősen népszerű lett. Vagy ott van Hitler esete: arcszőrzet tekintetében az un. Hitlerbajusz kultuszát, színek tekintetében pedig a barna szín németországi, majd összeurópai hadjáratát indította el. Párttagoknak barna ingek, a fiataloknak khakiszín ingek és pantallók, az SSnek fekete bőrkabátok, piros mezőben kampós keresztek… ez volt Hitler őszi kollekciója, amely itthon is erősen hódított (erős marketing, plusz forszírozták a helyi rajongók). A kemény orosz télben azonban praktikátlannak bizonyult a hitleri divat, így aztán az orosz divatdiktátorok és honi követőik pufajkás kollekciója volt az, ami nálunk végül uralkodóvá vált. Így az évek távolából úgy tűnik, a lenin-sapka jobban védett a hideg ellen, mint az Amerikában divatos tökfödők, hisz rengetegen viselték akkoriban, valamint közmondásosan ezzel koronázták meg Mátyást a Volga jegén, Sztálingrádnál. (Azt is rebesgetik, hogy az elvtárs fejére maga Sztálin dobta rá háromszor, bár kicsit kajlán állt még a harmadik dobás után is, de hát nem volt mi megtartsa.) A divat azonban mindig változik, és a vörös bizony megkopott az évek során. Már húsz éve lehanyatlott a vörös uralma, így joggal kérdezhetjük ma, hogy hova tovább? Melyik szín a következő a palettán, kik lesznek a XXI. Század divatdiktátorai?

Innét persze csak találgatni lehet, de miért is ne tegyük? Van egy olyan érzésem, hogy Amerikában a csokibarna fog aratni a következő négy-nyolc évben. Ami Európát illeti, a kék (opcionálisan kicsiny arany csillagokkal díszítve) a nagyon menő szín. A britek néha szeretik, néha nem, de kitartanak mellette; a németek és franciák nagyon imádják, ami pedig minket illet, nálunk nincs teljes egyetértés abban, hogy tényleg annyira szeretjük-e, de eddig jobban fekszik, mint a vörös. Ami a honi divatot illeti, a közvélemény-kutatások szerint a narancsot már évek óta jobban szeretjük, mint a pirosat. A szakmabeli hangadóknak még kicsit ciki a narancs, akárcsak a piros-fehér-zöld vagy az árpádsáv, pedig mi fogyasztók titokban szeretjük ezeket. De ki tudja, jövőre talán változik a divat, ha elegen felvállaljuk a kedvenc színeinket! Nem mellesleg a gárda ezt meg is tette, bár róluk azt mondják túl retró, nagyon Il Duce. (Hiába no, a kritikusok a vidámabb, meleg színeket kedvelik, mint a rózsaszín.) De ha már a jövőről van szó, egy szóval jellemezhető szerintem: sötét. Úgy sejtem ismét gyakori lesz a kopott farmer, szűk nadrágszíj kombó, de hogy milyen színű, az még bizonytalan.

” a dizájnt tőlünk lopták, akárcsak Erdélyt” – kurucinfo

Politikailag Hiperkorrekt

(Újratöltve; Eredetileg a JSZP-n 2008 szeptemberében leközölt írásom. Gondoltam megint aktuális, legalábbis egy része.)

A politikai korrektséget sokáig csupán egy, a nyelveken élősködő, rosszindulatú tumornak tartottam, amely megfojtja a kreativitást az előíró szabályaival, oktalanul diszkriminációt kiált minden sarkon, és hiábavalóan hajkurássza azt a téveszmét, miszerint a megnevezés leváltásával tisztára mosható a szennyes valóság. Úgy gondoltam, hogy romának nevezni a cigányt nem old meg semmit, hiszen a negatív jelentéstöbblet előbb-utóbb az új megnevezésre is rátapad – a mögöttes jelenségek orvoslása nélkül csak annyi változik, hogy holnap cigánybűnözés helyett romabűnözésre mondják majd azt, hogy nem létezik. Úgy gondoltam, hogy a magyar nyelv nem diszkriminálhatja a nőket, minthogy nincs benne nyelvtani nem, és csak uniszex személyes névmásaink vannak. Úgy gondoltam, hogy afroamerikainak nevezni egy feketét ma, Magyarországon nemcsak pontatlan, de irdatlan nagy hülyeség is. Úgy gondoltam, hogy szándékos porhintés az egész, egy üres hadjárat a megnevezések ellen, a mélyben rejlő problémák elkendőzésére,  és a liberális érzelmű emberek felháborodási igényének kielégítésére szolgál csupán.

Bizony, korábban igazán érzéketlen tahó voltam, mind a magánéletemben, mind az interneten. Hosszú bűnlajstromom legsötétebb pontjai közül felsorolnék néhányat, hogy érzékeltessem, mennyire Politikailag Inkorrekt voltam: Diszkrimináltam, mikor nyilvános fórumokon számtalanszor leweeabooztam  ill. hülye gaijinnak neveztem az excesszíven animekedvelőket, illetve mikor nyomoréknak bélyegeztem a Nyilvánvaló Értelmi Deficitben Szenvedők Japán-Magyar Örök-barátsági Ligáját (akik sajnos a könnyen kinyöghető NYÉDSZEJMÖL akronímát egy már meglévő copyright miatt nem használhatták, ezért MAT-ként váltak ismertté); Erősen szexista voltam, mikor ASCII-ben rajzolt mellekkel inzultáltam egy excesszíven animekedvelő egyént, valamint mikor az iróniára tökéletes női mellekre feszülő póló feliratát hoztam fel példának; és rasszista voltam minden alkalommal, mikor phr0zen barátomat a “gyűlölöm japánt” szavakkal köszöntöttem, ill. az “Írjál már, te hülye nigger” szavakkal kértem fel, hogy legyen szíves ismételten kamatoztatni írói tehetségét.

Szerencsére szeptemberben, a nagyszabású felhívások és tüntetések láttán beláttam a tévedésemet, és rögtön alá is írtam a  Magyar Demokratikus Chartát. (Bizony, ha jó odafigyeltek, láttok a felvételeken, én vagyok az a nagy orrú fickó.) Ferivel beszéltünk is egy keveset miközben a nevem lefirkantottam, és arra a következtetésre jutottunk, hogy napjaink lagymatag Politikai Korrektsége már nem elég,  hogy visszaszorítsuk az ajtónkon dörömbölő fasizmust. Kis hazánk szókincse sajnos oly mértékben rasszista, kirekesztő és diszkriminatív, hogy a szokásos körülírási formulák már egyszerűen nem elegendőek, ezért új Politikai Korrektséget javasolok  a Charta  mellé, ahol még keményebben lépünk fel az intolerancia ellen és még hosszabb körülírásokkal lépünk fel a kirekesztés ellen!

A probléma felismerése azonban csak az első lépés a megoldás felé – ezért éjt nappallá téve, fáradhatatlanul dolgoztam, és összeállítottam pár rövid tanácsot, és javaslatot, amely segíthet mindenkinek, aki tudta nélkül diszkriminál egy szubkultúrát, vagy népcsoportot, esetleg egy egész nemet. Kéretik mindenkitől, hogy segítsen megalapozni a Politikai Hiperkorrektséget, és éljen az itt leírt tanácsokkal.

Mindennapi Fórumozási és Blogolási tanácsok:

Az első megállónk természetesen a magyar anime-közösség, akikkel szemben nagyot vétkeztem, gondolattal, szóval és cselekedettel egyaránt. Pár tanács, hogy hogyan tegyük elviselhetővé e szegény, elnyomott szubkultúra tagjainak életét:

Minthogy a weeaboo (vagy otaku) szavak egyértelműen diszkriminálják a kedvenc szubkultúrám tagjait implikált jelentésükkel (miszerint az illető életképtelen selejt) ezért amondó vagyok, hogy helyettesítsük őket az excesszíven animekedvelő jelzős szerkezettel, vagy a japánszívű szóösszetétellel.

További jó tanács, hogy az anime, manga és egyéb japán médiatermék összefoglaló neve ne kultúrszenny, vagy hentáj legyen, hanem Japanimáció szóösszetétellel vagy esetleg a japán pornórajzfilmek jelzős szerkezettel illessük őket.

Következő megállónk a szexizmus. Női blogokat lapozgatva ne kommenteljük nekik, hogy kövérek,  vagy hogy jó a mellük. Kommenteljük nekik azt, hogy túlsúlyosak, vagy hogy a kebleik formásak. Továbbá ne utaljunk arra, hogy a férfiak többet keresnek, és jobban vezetnek, még ha igaz is.

A rasszizmus elleni törekvéseseim illusztrálására egy rövid anekdotával szolgálhatok: A magyar animekedvelő cigányok (MACI) fórum névváltoztatását kezdeményeztem nemrégiben, azon az alapon, hogy a cigány pejoratív szó. Az általam javasolt, új név: Animekedvelő Romák Honi Anti-Diszkriminatív Társasága. Biztos vagyok benne, hogy ez a név jóval kifejezőbb.

Végezetül, ne felejtsük el, hogy politikai alapon is diszkriminálhatunk, tehát  ha politikai bloggal van dolgunk, ügyeljünk arra, hogy a baloldali barátaink kedvenc forrására lehetőleg ne “zsindexként” utaljunk, a politikailag korrekt megfogalmazás ugyanis  “héber hírportál”.  Továbbá ne utaljunk a bloggerekre, mint “koszos libcsi” “gyurcsánybérenc” “fogasorrú firkász” és ne emlegessük az internacionálét – ugyanakkor ne felejtsük el a KurucInfót lefasiztázni, már csak elvből is. A jelszavunk: Mindent tolerálunk, kivéve az Intoleranciát!

A végére maradt pár kifejezés a mindennapi életből, ami szemet szúrhat erősen diszkriminatív jellege miatt, ezeket kerüljük, és ne habozzunk el mindenkit kirekesztőnek minősíteni, aki használja őket:

A vén cigány – > a túlkoros roma (Haladnunk kell a korral, nem taníthatunk diszkriminatív verseket , végtére is ez a XXI. század.)

Cigányútra megy – > eltéved a légcsőben (Ez különösen rasszista kifejezés! Azt hivatott talán jelezni, hogy a romák lassan megfullasztanak mindannyiunkat? Vagy netán azt, hogy aki roma, az csak rossz útra térhet, le a bűnözés légcsövébe a  tisztes polgári élet gyomra helyett? Felháborító.)

cigányzene -> Roma muzsika ( Jellemző, hogy EZT bezzeg hungarikumként emlegeti mindenki.)

Fekete leves – > afroamerikai főzet. (Jellemző, hogy egy rossz dolgot a xenofób magyarok rögtön levetítik Afrikából származó hiperpigmentált embertársaikra. Szégyen, ne használjuk.)

1158669713400