Obsequium amicos, veritas odium parit

Üdvözlök ismételten minden kedves olvasót a Blogon.

Manapság népszerű beszédtéma lett, hogy milyen fontos is a szólás, a vélemény ill. a sajtó szabadsága.A modern nyugati intellektuális hagyomány és a demokratikus társadalom sarokkövei ezek az értékek, és így aztán a nyugaton a törvénykezés csak bizonyos esetekben korlátozza, hogy mit lehet mondani – így pl. Európában a holokauszttagadás, az uszítás, a rágalmazás és az un. gyűlöletbeszéd olyasmik, amik nem férnek bele szólás szabadságába, míg Amerikában az uszításon és rágalmazáson kívül nincs korlátozva az ember törvényileg. Azonban nem a törvény az, ami miatt a témáról írok ma – hiszen a törvények jönnek és mennek, s még az alaptörvény sem marad állandó. A mai eszmefuttatás sokkal inkább a korszellem egy aggasztó szegletét elemzi röviden; lényege dióhéjban, hogy hiába a jog engedékenysége és a szólásszabadság piedesztálra emelése, ha nem hiszünk abban, hogy ez a szabadságjog általánosan érvényes mindenkire. Ha nem internalizáltuk mindannyian az egyébként magasztos alapelveinket, akkor kérem nem beszélhetünk kulturális minimumról, és nem vagyunk civilizáció többé.

A történelmi tapasztalataink nyomán nem alaptalanul félünk attól, hogy az állami leviatán korlátozhatja polgárait a szabadságjogainkban pont a jog eszközeivel visszaélve, ezért manapság rengeteg civil szervezet vizsgálódik és ügyel arra, hogy ne maradjon észrevétlenül a sajtó- és szólásszabadság semmilyen állami korlátozása. Ugyanakkor a szólásszabadságra leselkedő valódi fenyegetés lejjebbről fakad; belőlünk.

A XXI. század meghatározó kulturális színtere az internet, ahol mindenki hangot kap és mindenki véleményt mond, ahol mindenki bírál és mindenki ítélkezik – vigyázó szemetek az internetre vessétek, ahol találkozhatunk a jó ízlés és mértékletesség önjelölt őrzőivel, és az ösztön-vezérelte és általánosan emberi gyarlóságok modern megtestesüléseivel. A tömegkommunikációnak és az internetnek következményeképp egyre inkább felerősödik és elviselhetetlenebbé fajul a csoportgondolkodás, a felháborodás, az átgondolatlan reakciók, a zabolátlan düh és képmutatás pusztító egyvelege, aminek lángjait a média és az átlagember egyaránt előszeretettel szítja; ez az árhullám pedig maga alá temet mindenkit, aki a közvélekedéssel és közízléssel ellentétesen mert gondolkozni. Ha ne adj isten feszegetsz valamiféle  társadalmi tabut a moralisták azonnal megjelennek, hátuk mögött pedig habzó szájú és lincselni kész tömeg gyülekezik. Az elrettentő példák számosak, és mindenki látta már, hogy mi történik a gondolatbűnözőkkel.

A félelem légköre sűrűsödik, és az egyetlen megoldás az ellen, hogy célponttá válj ebben a közegben pedig egyre inkább csak az öncenzúra marad. Ez így is van jól, nyugtázza magában az egyszeri pearlclutcher ezt a tényt két Je Suis Charlie tweet között, hiszen fasiszták véleményére nincs szükség a XXI. században. Hogy lehetne cenzúrának bélyegezni amit csinálunk, hiszen mikor az emberek összefognak és megrohamozzák ellenségeiket Twitter-kommentekben (#Charlie), véleménycikkekben és minden egyéb rendelkezésre álló platformon? Ez nem olyan, mint mikor egy állam vagy egy terrorszervezet próbálja előírni mindenki másnak, mit szabad gondolni és mit szabad mondani; épp ellenkezőleg, mikor felemeljük a hangunkat az ilyen gondolatbűnözők elsöpréséért, az a szólásszabadság legtisztább kifejeződése! Így okoskodván, jakobinus lázban égve barátunk nem veszi észre, hogy saját fejét hajtja épp guillotine alá.

Ami engem illet, szerintem mindannyian felelősök vagyunk azért, hogy ne legyen uralkodó a mob-mentalitás. Nem csak újságírók és politikusok uszítása hergeli addig a tömeget, hogy öncenzúrára vagy páriasorsra kényszerítse azokat, akik másképp gondolkodnak, hanem ez egy belső igényből fakad hogy engedjük nekik; abból az igényből, hogy az ember másokkal együtt tömeggé olvadhasson; ez ellen pedig mindenkinek küzdenie kell. Néha attól félek, hogy erre nem vagyunk képesek, és egy torz totalitárius szellemiség előszelét érzem, a magasztos nyugati gondolkodásmód halálának a hírnökeit hallom, s amit látok az a modern világ egyik váratlan, de nem meglepő vagy elkerülhető következménye. Miközben mindenki boldogan konstatálja, hogy egyre inkább olyan világban élünk ahol minden ember hallathatja a hangját; hogy olyan kor termékei vagyunk, ahol mindenki mindenhez hozzászól; én azt látom, hogy ennek árnyoldalaként fennáll az a veszély, hogy világunk elfajzott és szörnyűséges hellyé válik, ahol a szólás szabadságával nem élnek, hanem visszaélnek. Ebben a torz világban a szólás és a vélemény szabadsága pedig illuzórikussá válik, s újságíró, politikus és közember mind dogmatikus ideológussá züllik – az ideológus intoleranciája a másként gondolkodók iránt pedig közmondásos.

Amikor az embernek mérlegelni kell a véleménye kimondásának politikai következményeit, igencsak közel az a pont, ahonnét már nincs többé visszaút – ha ezen a ponton egyszer túllendültünk, onnantól valójában csak egy dologra használhatod a nehezen megtalált a hangod; hogy együtt üvölts a farkasokkal.