Abortált ötletek legjobbjai: Végső Leszámolás

Ez az írás a közelmúltban abortált ötletként publikált, de jóval korábban lejegyzett stílgyíkomra készült válaszul, talán vetélkedésképp (abortuszos szóvicc, kövezzetek meg). Keltezése megközelítőleg a második leghíresebb magyar állat, a pannon puma (Puma paleohungaricus potensis) kipusztulásának idejére datálható.

A végső leszámolás tudtommal teljes és csorbítatlan, viszont valamiért már nem igazán tetszik a szerzőnek. (Vagy felnőtt azóta, vagy Fagy0s  ezt is bebaszva írta,  mint anno a terror háza vs. emlékpontosat.  Jó korszak volt az is.)

Végső Leszámolás

Hogy miféle dolog is az emberi emlékezet? Olyan, akár a szelektív hulladékgyűjtés: hasznosságuktól függően dönti el, hogy a dolgokra egy szép, új jövő, vagy az enyészet vár. Akár valami ilyesmivel is találkozhattunk volna a téma kapcsán, ha netán élet-edzett polihisztorok véleményét kértük volna ki egy hetedikes irodalom szakkörön. Ahogy én látom a dolgokat, a valóság inkább az, hogy a memóriánk egy MÉH telep: semmi nem marad a dolgok halmazából, csak egy kis bűzös kupac azon részeiből, melyekre a legkevésbé lett volna szükségünk.

Akkortájt nagy napnak számított ez. Maró gúnnyal mi csak úgy becéztük: „Az Ünnep”. Máig libabőrös lesz a hátam, ahogy nosztalgikusan felvillan az agyamban, hogyan is néztek ránk idegen körökben a kis stratégiai megbeszéléseink közben. Mintha legalább a Marsról jött tengeri tehenek vitatkoztak volna a Nikkei zuhanásáról a Wall Street-en.

-„Készülsz már Az Ünnepre?”

-„Persze, már minden szart beszereztem, ami csak kellhet. Ennyi Mountain Dew-val egy lövészdandárt el lehetne látni. A többi apróság is bombabiztos.”

-„Remélem is. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy rés legyen a pajzson.”

Az ominózus napra fájdalmasan hosszú ideje készültünk. Kénytelenek voltunk kivárni az alkalmas pillanatot, mindvégig magunkban tartva a sok szörnyűséget, ami bennünket ért, akár egy üveg Erős Pistával megtámogatott chili paprikát. Lelkileg letaglózó volt látni, egyesek mennyire híján vannak kulturális megértés, és úgy egyáltalában intelligencia terén. De most eljött a mi időnk, ha megfelelően játsszuk ki lapjainkat, ez lesz a végső leszámolás. Egy csapásra bosszút állhatunk a sokévnyi átsírt éjszakáért, ahogy magatehetetlenül tűrtük zsarnokainkat, hisz nem tehettünk mást, mindössze a blogunkon panaszkodtunk sirámainkról a külvilágnak. Négy hosszú évbe telt, mire revansunk eszköze végre megérkezett a J-list oldalára is, mely számunkra a hadviselés egyetlen lehetséges központját jelentette: semmi egyéb nem jöhetett szóba, különféle okokból. Elkezdtük hát a végső simításokat. A terv hamarosan valósággá válik.

A legkisebb kétség sem férhet hozzá: ma este sikerrel fogunk járni. A tervünk beindításához mindössze egyetlen dolog hiányzott: az ördögi szerkezet, mellyel hasznosítani tudjuk majd bosszúnk tárgyát. Nagy szerencsénkre Pekkun gusztustalan bátyja rendelkezett egy ilyennel, amit egy igen meredek helyzet keretében sikerült elcsennünk tőle. Mindannyiunk fejében ugyanaz járt: ma estétől végre okkal panaszkodhatunk majd az Interneten erről a rakás szarról, és a sok izomagyú semmivel sem lesz képes ellenérvelni.

Összegyűltünk a sötét szobában. Az ablak résén vékonyka holdfény szűrődött be, porcicák keringőztek benne. Nem jelentett nagy megnyugvást ugyan, de ahhoz talán elég lesz, hogy megőrizzük józan eszünket a hamarosan kezdődő mészárlásban. Lacchan már izgatottan melegített be:

-„ATTACK, MAGIC, ITEM, RUN! ATTACK, MAGIC, ITEM, RUN!”

Sajnos ekkor még nem tudhattuk, hogy bármilyen bombabiztos is volt a tervünk, ami ezután következett, arra semmi sem készíthetett volna fel bennünket.

Bekapcsoltuk a gépet. Félelmünkben oda sem mertünk nézni a nyitó képsorokra, hideg izzadsággal a homlokunkon rögtön belevetettük magunkat a játék közepébe. Egy szivárványszínektől és művészi teljesítménytől teljesen mentes, SZÜRKE, lelkileg sokkoló táj fogadott bennünket, embertelen hangok kíséretében. Nem kellett, mindössze néhány perc, és máris kavarogtak a fejünkben az őrült gondolatok:

„Hol van a csata menü? Miért nem tudok varázsolni? Ááááá!!”

Nem volt csata menü, és nem volt taktikus gondolkodás. Egyszerűen brutális mészárosokként nekünk rontottak, nem várva arra, hogy mérlegeljük a helyzetet. A levegőben már emberi vizelet, ürülék és hányadék szaga fluoreszkált, úgy éreztük, a pokol kénköves bűzét érezzük. Félelmünkben fejét vesztett kakasként kezdtünk rohangálni a szobában, miközben őrületes hangerővel sikoltottunk. Az egész szomszédság felébredt. Mielőtt eszméletemet vesztettem volna, valamelyikünknek sikerült még kiragadnia a gépből a démoni lemezt, majd kihajítani az ablakon. HALO – világítottak a szörnyű betűk csupán egy pillanatra a holdfényben.

Mikor magamhoz tértem, egy apró, sötét, nyirkos helységbe voltam zárva. Hol vagyok? Borzalmas gondolatok futottak át a fejemben: Vajon ez a sors vár mindenkire, aki egy felsőbbrendű kultúrát kedvel, és nem a birka nép után lohol? A gondolataim nem hagytak nyugodni, már az ágyam alatt kapartam a falat. Egy órával később megjöttek a szüleim. „Lacit és Petit már kivitték”, mondta anyám. Ezután kifizették a pénzt a rendőrségnek, én pedig hazamehettem. Máig nem szívesen emlékszem vissza erre az incidensre.

Advertisements

Ide követheted el a hozzászólásaid.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s