Abortált ötletek legjobbjai: Nyomós indok

Ismét köszöntök minden olvasót a blogon.

Abortált ötletek legjobbjai címmel futó sorozatunk következő darabja (tetszés szerint stílgyak, életkép, karcolat), a Nyomós indok voltaképpen nem elvetélt idea, hisz anno a JSZP-n megjelent, publikált írás. Nagyon egyszerű indoka van, hogy újra közzéteszem: épp nincs semmi jó ötletem, és ez a cucc itt lapul a blogon már több, mint egy éve a tucat leselejtezett, publikálatlan írásom között. Bár technikailag egyszer már “megszületett”, szellemében  valamennyire mégiscsak abortált ötletről van szó. (Amúgy nem is hiszem, hogy ez a kis különbségtétel, vagy akár az egész gondolatmenet bárkit is érdekelne, de attól még kukacoskodjuk egészséggel.)

Elöljáróban csak annyit még erről a darabról, hogy Stefan Zweig után szabadon alkalmaztam egy elbeszélői technikát, némi csavarral a végén. Aki nem ismerné, annak elmondom a receptet: Az elbeszélő utazik, közben szem- vagy fültanúja lesz egy különös történetnek (Sakknovella, ámok, stb.). És persze minden szó igaz.

Nyomós indok:  egy (nagyon) rövid karcolat.

Pár hete két fiatalember beszélgetésének voltam tanúja a szentendrei héven. Minthogy épp nem volt nálam olvasnivaló, valami mással kellett elterelnem a figyelmemet a sajogó, begipszelt karomról. A külvilágra koncentráltam hát: Miközben az ablakon bámultam kifelé, néhány beszédfoszlányt, beszélgetést sikerült elcsípnem, de csak egy merev, langaléta ifjú egy fölöttébb bizarr találkozóról szóló anekdotáját jegyeztem meg.

A fiatalember csöpögős orrhangon, trombitáló megszakításokkal számolt be arról, hogyan szólította le egy hajléktalan pilisvörösvárott egy nyilvános vécében. Aktív hallgatója – mellesleg kövér, szemüveges, és zsíros hajú huszonéves – megszakításaira élesen vágott vissza, a fiatalokra jellemző türelmetlenséggel.

– Mondtam már, hogy kurvára kellett hugyoznom! Mit gondolsz, mi másért mentem be abba a redvás lyukba? –hőzöngött a barátja kérdésére az ifjú, és kijelentésének az egész hév tanúja lehetett. Körülpillantott, majd kissé halkabbra fogva folytatta a mondókáját, de immáron a hallgatósága két főre bővült.
– Szóval, ott vagyok, venném elő, és már hugyoznék, mikor valami csöves betántorog nekem, mellém áll, és előkapja a lompost. Bazmeg már az ajtóból éreztem, hogy a detoxból szökött, olyan szaga volt, de ne tudd meg – Nem is tudhattam volna meg, milyennek írta le végül a fiatalember, minthogy a hév zaja átmenetileg elnyomott minden hangot, de azért én élénken elképzeltem, amint a kelkáposzta, desztillált szesz, vizelet és hányadékszag keveréke megcsapja az orromat. (Szagokban jó vagyok, akárcsak Holmes, csak én nem parfümökre szakosodtam.) Miután a zaj kissé elült, felvettem a fonalat:
– …érted? Csak ott tántorog, mellécéloz, én meg idegességemben nem tudom mit csináljak. A fazon folyton szemezik velem érted?( – valóban hátborzongató lehetett, szerencsétlen srác. )
– Kikerülni se lehetett, az a kurva budi valami komcsi maradvány volt, vagy mi. Szakadt szar hely, és ez az állat elállta az utat.( – hát igen, az akadálymentesítés sose volt a szocreál építészet erőssége. Saját tapasztalatból beszélek.)
– Aztán megszólal nekem, és rákezd a dilis dumájára, miközben mellécsorgatja. Mondja nekem, hogy szerinte ”minden társadalmi egyenlőtlenség oka, hogy az emberek nem egyenlőek még a vécén se”.
– Mi a fasz? – Csodálkozik a barátja. Nyilvánvalóan sosem volt tanúja az erős alkoholistákat néha sújtó logorrehának, gondoltam magamban.

– Ja bazmeg, én se hittem el. Már azt hittem, hogy meg akar késelni, úgy nézett bazmeg, erre elkezdi fosni a szót, hogy mekkora hazugság, hogy oda a király is gyalog jár, meg minden, mikor Mária Terézia segge alá ezüsttálcát dugtak, meg hogy ha a nők állva tudnának hugyozni, nem lenne feminizmus. És közben meg a gatyáját áztatja már, és észre se veszi. Majdnem elhánytam magam bazmeg. – Magamban elképzeltem, mi több, kiszíneztem a jelenetet, megadva neki azt az életszerűséget, amit a fiatal a bazmeg ismétlésével próbált érzékeltetni. Állókép: A hatvanwattos izzó fényében csillogó sárga tócsa a padlón, a falon a félig levert csempén gyöngyöző cseppecskék, a piszoárban átázott, sárga csikkek. A piszoár előtt az alkoholista, minden értelemben elázott ember, méltóság nélkül. Kinézetre úgy képzelem el, mint Eszterházy Pétert. (Én tőle kapok hányingert.) A mesélőnk furcsamód nem kap helyet a képen. Valahogy nem tudom elképzelni ezt az ösztövér fiatalt, amint iszonyattal vegyes undorral az arcán, hányingerrel küszködve mered Eszterházyra. Valamit valamiért: kicserélem egy tipikus hajléktalan képére, és megnézem magamnak az összképet. Lehangoló, szánalmas, és valamiképp ismerős kép tárulkozik elém. Ezután valahogy már nem volt olyan jó mulatság a hallgatózás, de a történet lezárás követelt, és még volt egy megálló. Így hát balsejtelemmel füleltem tovább.

– nem bírtam tovább, érted? –fakadt ki a fiatalember. – Kurvára ki kellett mennem onnan. Az a koszos csöves meg csak süketelt tovább. – ingerültség érződött ki a fiatalember szavaiból,  ugyanakkor némi bűntudattól vezérelt mentegetőzés árnyalata is vegyült a hangjába.
– És végül hogy jutottál ki? – kérdezte hüledezve a haver.
– eltereltem a figyelmét, gondoltam hátha kilóghatok valahogy. Megkérdeztem tőle, mégis hogy a francba akarja megoldani, hogy mindenki egyenlő legyen? Erre tényleg elkezdi mondani, teljesen beindul és felpörög, hogy ő ezt az egészet már jól kiokoskodta, elkezd nekem hadonászni meg tántorogni félig letolt gatyával, érted? És miközben mondja, és mondja, és hadonászik és tántorog, én félrelököm, erre elcsúszik, és dob egy hátast, bele a klozetba. Bepánikoltam…

Eddig mesélte a történetét a fiatalember. Végül nem hangzott el a végkimenetel, a csattanó, amiért elmesélte a barátjának. Nem is volt rá szükség: a karomra pillantva magától értetődővé vált a válasz. A hév végre megérkezett a végállomásra. Miután leszálltam, valahogy gyengének éreztem a térdeimet, és mielőtt elindultam volna a Szociológia tanszékre megtartani az órámat, pár percre meg kellett támaszkodnom az aluljáró koszos, telemázolt falánál. Ekkor odajött hozzám egy hajléktalan. Kért tőlem egy kis aprót. Remegő kézzel adtam neki, és elfordítottam a tekintetemet.
____
A történet valódi csattanója természetesen az lesz, amikor azt a langaléta srácot bosszúból három szemeszteren keresztül újra meg újra megbuktatom, majd kidobatom az egyetemről. A tanulság: Hallgatni arany.

Advertisements

3 hozzászólás

  1. kurvajó lett, eléggé irigy vagyok, hogy nekem nem jutnak eszembe ilyenek
    van benne azonban egy hiba: az elején azt írja, hogy pár hete történt az eset, a befejezés szerint viszont már legalább három szemeszter elmúlt azóta

  2. Az utolsó hozzászólásokkal bíró bejegyzések után most elkezdtem visszafelé fejteni a blogot. Ím az első felötlő gondolatom: Remélem továbbra is írsz Zaizen és nem vesztél kárba… (nyilván nem választ várok erre így három év múltán, csak így idekarcolom és itt hagyom)

Ide követheted el a hozzászólásaid.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s