Thomas Ott: Cinema Panopticum

Foglalkoztam már korábban is képregényekkel ezen a blogon, úgyhogy gondolom senkit nem ér meglepetés: ez a bejegyzés ismételten képregényes lesz, mindazonáltal viszonylag rövid, minthogy csak egy képregény-ízelítőről lesz szó.  A mai alkalommal Thomas Ott, svájci képregényíró és rajzoló egy munkájával ismerkedhetünk meg: megpróbáltam azt a képregényét kiválasztani, ami alapján Ott stílusa a leginkább megragadható, és legjobban tükrözi azt a nehezen megnevezhető, hátborzongató minőséget, ami körüllengi Ott képregényeit – a Cinema Panopticum ez a képregény.

A Cinema Panopticum egy kerettörténetbe foglalva négy különálló rövid sztorit mesél el. A  kerettörténet  egy fiatal lány egy búcsúban töltött napjáról szól; a kislány egy marék aprópénzzel nekivág felfedezni az attrakciókat, de rövidesen szembesül azzal, hogy a pénzéből semmire nem futja. Elszontyolodva hazaindul,  de útközben meglát egy kis, eldugott sátrat, “Cinema Panopticum” feliratú táblával a tetején.  A sátorban öt vetítőgép áll, mindegyiken egy-egy felirat, a játszott rövidfilm címe. A lány bedobja az első érmét, és elkerekedett szemekkel bámulja, amint elkezdődik az első horrortörténet, majd a második…

A történet(ek) további részletezése helyett inkább a jellemző sajátosságairól írnék egy keveset.  Ott Képregényeiről tudni kell, hogy ritkán élnek szöveggel. Ebben a képregényben nincsenek szövegbuborékok, dialógusok, monológok, kommentár, sem egyéb hagyományos képregényekre jellemző eszközök a történetet közvetítésére. Pusztán a képek erejére épít, hogy közvetítse a történetét, szöveg nélkül, képekből kell az olvasónak összeraknia, rekonstruálnia, hogy mi történik. A szöveg  hiánya erőteljes némafilm-érzést kelt, ezzel megadva az alaphangot az egész képregénynek. A némafilmekkel mutat párhuzamot a  képregény képvilága is; Ott  ugyanis egy  “Scratchboard” nevű technikával él (ami lényegében abból áll, hogy egy fehér agyaglapra száradt fekete tintaréteg lekaparásával alakítjuk ki a képet – hence “scratchboard”), amitől a képregény nem csak karakteresebb,  de valósághűbb is lesz, a részletgazdag ábrázolásoknak hála. A Cinama Panopticumot olvasva az embernek valóban az az érzése, mintha egy expresszionista némafilmbe csöppent volna (engem legalábbis a “Das Cabinet des Dr. Caligari”-ra emlékeztetett – hauptsächlich wegen dem Jahrmarkt und dem Horror-Element), ahol a mindennapi és ismerős helyzetekből ismeretlen és torz  világok felé halad a történet, de sosem téveszti szem elől az egyszerűséget és érthetőséget, mint  ahogy az az expresszionista filmeknél oly gyakran megesik. A történetek csavarjai és a végpoén mindenesetre elég ötletesek ahhoz, hogy készületlenül érjenek, és (akárcsak a Caligarinál) letaglózzanak egy pillanatra.

Egyszeri végigolvasás után érdemes megint elolvasni, és elidőzni vele, megcsodálni a részletgazdag ábrázolást, eltünődni a történeteken, hagyni, hogy az összhatás végigsöpörjön rajtunk. Úgy gondolom érdemes.

A képregény letölthető innen (és megrendelhető az amazonról is, természetesen.) Melegen ajánlom mindenkinek, legyen a képregények, a némafilmek vagy egyszerűen a groteszk rajongója. Jó szórakozást.

Reklámok

7 hozzászólás

  1. Köszönöm, hogy felhívtad a figyelmet erre a képregényre! Nagyon tetszett, még soha nem nyűgözött le ennyire egy képregény, kicsit olyan érzés fogott el, mintha egy Poe novella lenne előttem.
    Meg tudnád adni a többi művének is a letöltési lehetőségét? Pár napig nem leszek itthon, de hazaérve szívesen “olvasnék” még tőle. Előre is köszönöm!:)

  2. Én is nagyon köszönöm az ajánlót – így hat év távlatából is!

    Az ilyen rövidebb, felnőtt tartalommal bíró és technikailag kissé különlegesebb, némileg művészi megvalósítású képregények pont a kedvenceim közé tartoznak. Illetve pontosabban szólva mindig szívesen, nagy érdeklődéssel és nyitottsággal olvasom őket… aztán nem mindig jönnek be. Annyira ez a Cinema Panopticum sem talált be nálam. Lehet, hogy azért sem, mert a mangák közül már sok ennél groteszkebb és abszurdabb sztorit megismerhettem.

    A szöveg nélküliségnek az az előnye is meg van, hogy ha csak egy kis ideje van az embernek, akkor is gyorsan átlapozhat teljes (mindössze 50-150 oldalas) Thomas Ott kiadványokat. Így megismertem én is még a Dead Endet, Hellville-t, Error-t és a 73304-23-4153-6-96-8 címűt. Ezekből a Hellvillre és az Errorra már én is azt mondom, hogy na, már tényleg érdemesek! Ezekben a csavarok ütősebbek, a poénok morbidabbak, a groteszk jobban érvényesül. Igaz, hogy a Cinema meg a “számos” is csillan itt-ott szürrealitásban, a Dead End pedig szépen felfűzöttségében domborít.

    Ami kicsit elkeserítő, hogy magyarul még mindig csak itt találok róla értékelhető valamit. Annyi szemetet elolvasnak a népek, de ez nem – sok más izgalmas különlegesség mellett ez sem – érdekli őket… Na mindegy, lehet hogy hat év múlva majd újra jön valaki, aki értékeli ezt a bejegyzést. Legalábbis remélem.

    1. Nekem főleg azért tetszik, mert szeretem a “néma” képregényeket, ill. azért mert a rajztechnika és a tematika nagyon passzol egymáshoz. Az elbeszélés technikája is tetszik; sztori a sztoriban, ami bevált recept, de ebben a képregényben ügyes csavarral van megfűszerezve (szeretem, ha meta valami).
      Azért erről az Ott-képregényről írtam, mert anno ez jött be leginkább, és a búcsú-téma amúgyis tetszik, és illik a groteszkhez, mert a búcsú az a hely, ahol az ember találkozik a groteszkkel és a furcsával. (Legalábbis a régi típusú búcsú, a modernben nincs már freakshow, mert ugye olyan nagyon progresszív és toleráns társadalomban élünk, hogy hű, de mennyire.)

      Ami a mangákat illeti… japánok keze alól sok olyan médiatermék került ki, ami jóval bizarrabb és hátborzongatóbb európai vetélytársaikhoz képest, viszont a mangáknál szinte mindig felmerül bennem a gondolat, hogy lehet csak azért olyan bizarr, mert én nem vagyok japán. Jobb példa híján a csápos-erőszakolós hentai műfaját hoznám fel, ami teljesen földhözragadt okból jött létre, tudniillik cenzúrázva van a normális aktus ábrázolása, de a polipcsáppal történő szexről nem rendelkezik a cenzúra-törvény, úgyhogy a kiskapuból lett egy nagyon durva fétis. (Aztán hogy az ilyesmi kiskapuk mit tesznek a japán néplélekkel, az megint egy más kérdés. )

      1. A néma képregényekkel (filmmel, festménnyel stb.) nekem ambivalens viszonyom van. Egyrészt szeretem használni az agyam, az érzelmeim és a képzeletem – ide nekem a kihívásokat verhetném a mellemet virtuálisan. Másrészt félműveltségemből, feledékenységemből és időnkénti figyelmetlenségemből kifolyólag nem mindig minden jön át számomra. Bár szerintem ebben a szerzők is ludasak sokszor (itt, OTT-nál nem éreztem ilyet). Szóval: szeretem is meg nem is, tudod így van ez.:)

        Freakshow -> erről elsősorban rögtön az eroguro-ra asszociálok, nincs mit tenni. De nem a tisztán, szélsőségesen erőszak orientált pornóra, hanem a művészi megjelenítési formákkal operáló, összetett tartalmú Erotic Grotesque Nonsense-re. Pl. a Shoujo Tsubaki (Mr. Arashi’s Amazing Freak Show) mangára. (Meg másodsorban Nick Vujicic Pillangó cirkusza is beugrik).

        “manga bizarrsága, azért annyira mert nem vagyunk japánok”
        Nem hiszem. Nyilván részben igen, mert vannak hatalmas kulturális, erkölcsi-vallási-világnézeti-társadalmi különbségek kelet és nyugat között. De én amerikaiktól is láttam már nagyon bizarr cuccokat, nem beszélve mondjuk a franciákról vagy a britekről! De, hogy ne menjünk ennyire messzire: itt vannak az oroszok vagy a csehek. Sőt saját hazánkban is születtek olyan bizarr (pl. irodalmi, filmes, rajzfilmes) alkotások, amiktől ledobja az agyam a láncot. Jó értelemben véve. Ami az egyik kedvenc élményem. A lényeg az, hogy az alkotók mennyire képesek szabadon szárnyalni.

        A csápos-hentai példája jól alátámasztja a mondandódat, de Ott műveihez párhuzamnak a gekiga mozgalom illene ide szerintem. Illetve még az újabb keletű alternatív, underground mangák világa. Persze ezek a mangázók jó részének nem is elég mangásak, nem elég japánok, túl nyugatiasak.:)

        1. Természetesen van ami direkt bizarr, és van, hogy a kulturális különbség rásegít, és persze A fordítottja is teljesen igaz lehet; ami nekünk egyáltalán nem tűnik bizarrnak, az bizony másutt durván kiveri a biztosítékot. (Balázs Gézának pl. voltak jó példái ilyesmire, kis dolgokban is lehetnek nagy eltérések, pl. az orrfújás megítélésében; nálunk elfogadható hogy orrot fújsz mások előtt, bizonyos kultúrában viszont undorító és udvariatlan cselekedetnek értelmezik. Fogalmam sincs, hogy Balázs Géza ezeket írásban is elsütötte-e valahol. Én élőben hallottam tőle eleget.)
          Mindenesetre úgy gondolom, hogy azért a bizarr dolgoknak nagy része kétségtelenül univerzális, de azért szeretek agyalni azon, hogy más kultúrák vajon mennyire másképp látják az ilyen dolgokat. Ez az egyik ok, ami miatt vonzott régebben az anime és a manga.

Ide követheted el a hozzászólásaid.

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s