Jó sárga szenny – Grappler Baki

Phr0zen komám közismerten a DURVA szakértője (valamint a durvaság, durvulás, és a csupa nagybetűvel leírt DURVA kifejezéseknek is ő volt a legfőbb propagátora – persze ez a régmúltban volt, mikoron még nem feledte el a betűvetés tudományát). Sokéves tapasztalata alapján megírhatná már a durvaság hivatalos enciklopédiáját, de valamiért  mindig halogatja a feladatot, mikor az  “Írjál már valamit, te nigger”  szavakkal motiválni próbálom. Többszöri sürgetésre végül ezt a választ adta: “adj egy témát, ami nem kell gondolkoznom, akkor  írok”.  (Ezután arról kezdtünk el beszélgetni, hogy a DBZben ki számít niggernek.) Szó ami szó, végül találtam egy témát, ami fagy0s szájíze szerint való (vagyis kellően agyatlan), de csak akkor hajlandó valamit ideböffenteni, ha közösen írjuk a postot. Ez lekorlátozza a lehetőségeket, úgyhogy a mai téma az, amit fagy0s a “Jó sárga szenny” névvel illetett,  vagyis azon mangák, amiket nem utálunk. Csak egy ilyen létezik: a Grappler Baki, úgyhogy ezt boncolgatnánk ma.

Fuck you, Internet.

Van egy visszatérő rémálmom. Nagyon földhözragadtan kezdődik, ahogyan az álmok kezdődni szoktak, jelen álomnál ez abból áll, hogy lefekvés előtt úgy döntök, hogy a 4chant még gyorsan átböngészem. Lenyomom a négyes gombot, ezután a böngészőm már tudja, hova igyekszem. Bejön a főoldal, és úgy döntök, gyorsan végignézem a  választékot, kiválogatom a jobb threadeket, kiragadok pár képet innen-onnan, esetleg hozzászólok egy-egy jobb témához. Sajnos azonban nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elterveztem magamban, ugyanis az első oldalon egy Haruhi thread, roneryfag thread, vagy konzolháborús vita van, aszerint, hogy melyik szekcióba lestem be aznap. A választékot látván rövidesen  leolvad az agyam, nem telik tíz percbe sem, és a könnyed böngészés helyett tajtékozva szórom az áldást. Sage balra, sage jobbra, F5 – F5 – F5… Minden erőfeszítésem ellenére a hülyeségtől izzó, dühítően sötét threadek nemhogy fogynak, de úgy tűnik, exponenciálisan szaporodnak, csupán azért, hogy dacoljanak velem.

Miközben elkeseredetten gyógyítanám a virtuális rákot, azon merengek, hogy nem-e én vagyok az, aki velük dacol; az új generációs anonnal, a tripfagekkel – azzal, amivé a 4chan lett, miközben nem néztem oda. Lehet én vagyok a rák, aki az új egyensúlyt megbontja? Gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat az F5-öt többszöri megnyomásával, de persze hiába.

Akárhogy nézem, hiábavaló viták zajlanak minden fronton; lényegtelen dolgok miatt háborúzunk, és mindannyian vesztésre állunk. Dalolva megy a picsába a kedvenc oldalam. Miközben menteni próbálom a menthetetlent, és elkeseredetten copypastázom az iszonyatos ronery/relashionship threadekbe újra, meg újra, hogy “kill yourself” , “do it faggot” és “not your personal blog”,  lassan megérik bennem a felismerés, hogy ilyen kell legyen a modern tartarosz, amely lépést tartván az információs társadalommal lecserélte sziszüphosz kövét egy buzi iphone-ra. Ismerős az érzés; Déjà vu, paramnészisz, a kaparászó érzés a koponyám hátsó felében, a “már láttam, már egyszer megtörtént” élménye.  (Kicsit barokkos vanitas-érzés ez, frissiben kiragadva irodalomóráról, odabaszva az internetre.)

Ezekben a sötét percekben szokott történni, hogy egy jól időzített DDoS  kinyírja a 4chant, és vége a chanokalipszisisnak, (legalábbis míg moot vissza nem hozza a zombichan immáron tizenkilencedik inkarnációját). 404 not found. A hirtelen talált szabadságom arculcsapásként ér – nincs többé 4chan! Nem tudom elhinni,  hogy szabad vagyok. Remegő kézzel húzom el a függönyt, és azt találom, hogy süt a nap. Istenem, el is felejtettem, hogy milyen a természetes fény! Odakint kopár fák fürdenek a felkelő napsugarak csinos csokraiban, és hirtelen kedvem támad kimenni, emberemlékezet óta először. A virtuális tér anonim kakofóniája nem ostromol többé. Hónapok óta először eszembe jut, hogy van nevem, barátaim, életem, leválasztva a hálóról, tőle függetlenül, és nem USB kompatibilis. Eltűnődöm, hogy hova tovább, majd felveszem a telefont, és elhatározom, hogy elkezdek ismét élni.

Az agyamban kergetőznek a lehetőségek,  azon gondolkozom, hogy hová megyünk, mit csinálunk, miről beszélünk majd, miközben a vonal másik végén tudom, hogy kicsöng. A megváltás kézzelfogható, nincs több kockulás, sayonara, faggots, hello world! Jó sokat csöng ez a telefon… Halló, szól egy hang, és én rázúdítom minden életörömömet, a terveimet, és a reményeimet, egy kérdésbe tömörítve: „szevasz, ráérsz?” Röpke harminc másodpercig várat magára a válasz, de nincs okom türelmetlenkedni, hisz míg elér a telefon másik végére a kérdés, plusz a reakcióidő, végtére is reggel van ugye… Mire a hang a túlsó végen megszólal, én már szinte a nyelvemen érzem a siker ízét, ami édes, mint maga az élet. A következő pillanat olyan fincsi módon irónikus, hogy az már iszonyatos,  mert a régi ismerősök, haverok, barátok, miután nagy nehezen fölveszik a telefont, az életösztönömet rögtön porrá is zúzzák válaszaikkal.  “Áh, most nem mehetek el itthonról, réjdölök a haverokkal, ‘tod, wowba’! Nem szállsz be?”  Artikuláratlan üvöltés hagyja el a torkomat, miközben úgy lebaszom a telefont, hogy a vonal másik felén a kagyló vélhetőleg pofánvágja a wowozós köcsögöt. Valami van az arcomon… a kezem az, önkéntelen, reflexszerű facepalm, (telibe talál, pedig nem is céloztam) s érzem, hogy olyan erővel csapódott be, hogy levált tőle a retinám.

Ezután az események nagyon gyorsan zajlanak. Térlátás híján, fél szemmel valahogy elnavigálok a gépemig, útközben sikeresen behúzom a függönyt. A billentyűzeten még láthatóan izzanak az ujjlenyomataim, az egér még sikamlós az izzadtságtól. Másfél óra sem telt el, de én újjászülettem, éltem, és meghaltam. Szombat reggel kilenc van, és a köcsögök ilyenkor indulnak raidelni.  Csak egy módot ismerek, hogy a dühömet és csalódottságomat kiszellőztessem, hogy a gyűlöletemet szabadjára engedjem…

Leülök, elindítom a böngészőm, és a fogaim összeszorítva lassan lenyomom a négyes gombot.

Disclaimer: A fenti írás javarészt fikció. (Lehet találgatni, miről szólt.) Valójában nincsenek wowozós köcsögök a baráti körömben. Ha valamelyikőjük titokban mégis az, jobb lesz, ha vigyáz a szájára.  Az én szememben halott mindenki, aki azerothban él, és abban a pillanatban, ahogy a bűvös “réjdelni ” ige elhagyja az illető ajkát, teszek róla, hogy a haverjai virtuális temetést rendezzenek neki még aznap.

Mellesleg egyetlen visszatérő rémálmom van csak, és az is zuhanós.