Thomas Ott: Cinema Panopticum

Foglalkoztam már korábban is képregényekkel ezen a blogon, úgyhogy gondolom senkit nem ér meglepetés: ez a bejegyzés ismételten képregényes lesz, mindazonáltal viszonylag rövid, minthogy csak egy képregény-ízelítőről lesz szó.  A mai alkalommal Thomas Ott, svájci képregényíró és rajzoló egy munkájával ismerkedhetünk meg: megpróbáltam azt a képregényét kiválasztani, ami alapján Ott stílusa a leginkább megragadható, és legjobban tükrözi azt a nehezen megnevezhető, hátborzongató minőséget, ami körüllengi Ott képregényeit – a Cinema Panopticum ez a képregény.

A Cinema Panopticum egy kerettörténetbe foglalva négy különálló rövid sztorit mesél el. A  kerettörténet  egy fiatal lány egy búcsúban töltött napjáról szól; a kislány egy marék aprópénzzel nekivág felfedezni az attrakciókat, de rövidesen szembesül azzal, hogy a pénzéből semmire nem futja. Elszontyolodva hazaindul,  de útközben meglát egy kis, eldugott sátrat, “Cinema Panopticum” feliratú táblával a tetején.  A sátorban öt vetítőgép áll, mindegyiken egy-egy felirat, a játszott rövidfilm címe. A lány bedobja az első érmét, és elkerekedett szemekkel bámulja, amint elkezdődik az első horrortörténet, majd a második…

A történet(ek) további részletezése helyett inkább a jellemző sajátosságairól írnék egy keveset.  Ott Képregényeiről tudni kell, hogy ritkán élnek szöveggel. Ebben a képregényben nincsenek szövegbuborékok, dialógusok, monológok, kommentár, sem egyéb hagyományos képregényekre jellemző eszközök a történetet közvetítésére. Pusztán a képek erejére épít, hogy közvetítse a történetét, szöveg nélkül, képekből kell az olvasónak összeraknia, rekonstruálnia, hogy mi történik. A szöveg  hiánya erőteljes némafilm-érzést kelt, ezzel megadva az alaphangot az egész képregénynek. A némafilmekkel mutat párhuzamot a  képregény képvilága is; Ott  ugyanis egy  “Scratchboard” nevű technikával él (ami lényegében abból áll, hogy egy fehér agyaglapra száradt fekete tintaréteg lekaparásával alakítjuk ki a képet – hence “scratchboard”), amitől a képregény nem csak karakteresebb,  de valósághűbb is lesz, a részletgazdag ábrázolásoknak hála. A Cinama Panopticumot olvasva az embernek valóban az az érzése, mintha egy expresszionista némafilmbe csöppent volna (engem legalábbis a “Das Cabinet des Dr. Caligari”-ra emlékeztetett – hauptsächlich wegen dem Jahrmarkt und dem Horror-Element), ahol a mindennapi és ismerős helyzetekből ismeretlen és torz  világok felé halad a történet, de sosem téveszti szem elől az egyszerűséget és érthetőséget, mint  ahogy az az expresszionista filmeknél oly gyakran megesik. A történetek csavarjai és a végpoén mindenesetre elég ötletesek ahhoz, hogy készületlenül érjenek, és (akárcsak a Caligarinál) letaglózzanak egy pillanatra.

Egyszeri végigolvasás után érdemes megint elolvasni, és elidőzni vele, megcsodálni a részletgazdag ábrázolást, eltünődni a történeteken, hagyni, hogy az összhatás végigsöpörjön rajtunk. Úgy gondolom érdemes.

A képregény letölthető innen. (És megrendelhető az amazonról is, természetesen.) Melegen ajánlom mindenkinek, legyen a képregények, a némafilmek vagy egyszerűen a grotesztk rajongója. jó szórakozást.