Abortált ötletek legjobbjai: Zweihänder

Üdvözlöm az olvasókat (mind a nyolcat, aki még valami érthetetlen okból idejár) az új rovatban, amit pusztán azért indítottunk, hogy legalább félévente legyen új post.  A rovat címe azon ötletek,  írások és rövid karcolatok tárházára utal, amiket szerzőtársam és jómagam vagy évekkel ezelőtt írtunk, aztán szemétlapátra kerültek (ám minthogy a Lomtár mifelénk luxusjószágnak minősül, önkéntelenül is megőrzésre került az utókor számára ezek jelentős része Zaizen János monumentális animekollekciójának mélyére rejtve), vagy amiket   hülyülésekben pár mondat erejéig fejtettünk ki, és – minthogy kínkeserves munkába került volna őket megírni – szép lassan megnyugodhatott az olvasóközönség, mint az egyszeri közgazdász leányzó egy intenzív gólyatábor után, hogy kreatív frigyeinknek nem született gyümölcse.  Igazából nem a legjobbak válogatása ez, hanem az a fajta maradék, amit egy hentes  nemes egyszerűséggel ‘tőkevakaréknak’ nevezne, és még a kóbor kutyáknak is sajnál odaadni, mert nem áll szándékában új betegségekkel megismertetni a modern gyógyászatot. A minőségről tehát annyit, hogy ezekért az írásokért a  jövőben bizonyára megköveztetnek minket az Egyesült Európai Iszlám Köztársaságok joggyakorlói, de minimum megkardlapoznak értük a rendfenntartók. Akármi is lesz a vége, úgy érzem, megérte.

A rövidke felvezetés után hamarosan következik az ígért írások egyike, a Zweihänder. Elöljáróban még meg kell jegyeznem, hogy ez ugyan megjelent  kb. két éve, de nem a jelenlegi  formájában,  minthogy  az eredeti elveszett, és kénytelenek voltunk egy korábban említett módon megőrzött régebbi példányból reprodukálni, mivel Zaizen folyamatosan erősködött, hogy rakjam fel ezt a szart ide a blogra.  Nem emlékszem már, miben volt más a teljes verzió, de két év távlatából különösebben nem is érdekelt, így  egy huszárvágással (és két tubus Technokol Rapidnyi utólag hozzátoldott gondolattal) megalkottunk egy egészen újfajta Frankenstein szörnyeteget.

Bemelegítésnek azonban egy kis háttér a dologhoz. Ez a kis… valami egy körülbelül 20 perces szellemi agymenés mellékterméke. A dolog apropója a következő volt:  mindenki csukja be a szemét, és képzelje azt, hogy a családjával vacsorázik. A hangulat meghitt, és a sors tréfájaképp még az eltipornivaló kisöcséd sem basztat. Fogalmam sincs, mit szerettek vacsorázni (habár ha tetűhintás olvasóval van dolgunk, annyit azért kitalálok, mi kerül a sütőbe), úgyhogy mindenki képzelje azt, hogy a kedvencét eszi. A vacsora befejeztével a családfő irtózatos hévvel felugrik az asztal tetejére, majd egyik karját a torka mélyére könyökéig lenyomva (nem tudom, fizikailag ez  kinél mennyire lehetséges, de azt is elfogadhatónak tartom, ha nem az, úgysincs a sok animebloggernek semmiféle valóságképe) kiokádja az ímént elfogyasztott vacsoráját. Azonban valamiféle bűbáj lesz úrrá rajtad és családodon, és a korábban vacsorának nevezhető massza egyáltalán nem tűnik gusztustalannak. A pépes állagú fő fogás érzéki násztáncot lejt a burgonyaköret átdolgozott kiadásával, miközben egy fél doboz többé-kevésbé megemésztett Heineken romantikus tűzijátékot biztosít. A csillár fénye neonnyalábokként tükröződik tova az apró gyomorsavtócsákról, mintha egy Kanye West koncerten lennél. Édesapád felkiált: “Gyerekek, kész a desszert!”, ti pedig nekiláttok jóízűen lakomázni, ismét.

Ha azt hiszitek, elmebeteg vagyok, netán épp nedves álmom volt egy római történelem tankönyvvel történő légyott következményeként, kivételesen tévedtek. Próbáljátok meg elképzelni, hogy ez az egész egy  analógia volt. Hogy egész pontosan mi minek felel meg benne, azt kinek a fantáziájára bízom, de annyi segítséget adnék, hogy akkoriban meglehetősen röhejesnek gondoltam, hogy az otakuk képesek ilyen hihetetlen lelkesedéssel zabálni a Claymore című mangát, ami számomra nem tűnt másnak, mint Berserknek egy női főszereplővel (remélhetőleg ennyiből mindenkinek sikerült rájönnie, hogy az előbb vázolt dadaista költészetem mit takart). A fiatalabb, naivabb énemmel ellentétben persze ma már semmin nem lepődöm meg, ami japanofilokkal kapcsolatos, ám akkoriban még az újdonság erejével hatott rám az egész szituáció, és úgy döntöttem, ha már ilyen egyszerűen megy az ‘alkotás’ ebben az egész alzsánerben, mint az ágyba húgyozás, én is megpróbálkozom vele. Jöjjön tehát, aminek jönnie kell:

Zweihänder

A főszereplő Gunther Leopold Hansl főnemes, egy dicső keresztes lovag, aki Európa-szerte elvetemült vámpírok ellen küzd a Szentegyház és a Német-római császár nevében. Gunther kardja, a Liebreizend DaiHerzstillstand-maru egy érdekes átmenet egy kétkezes lovagi pallos és egy japán katana közt. Ezt Gunther még gyerekkorában kapta, amikor is hatalmasat csalódott az európai lovagok gyenge  fegyverzetében, de csak egy távoli keletről, Neppon országából származó mester volt képes megérteni Gunther sirámait – ő kovácsolta meg számára ezt a bámulatosan erős fegyvert, ami visszatükrözi Gunther komplex személyiségét. A cselekmény nagyobbik részében Gunther korábbi legjobb barátja, az eredetileg szintén Nepponból származó Jürgen Eidelberg von Kazama ellen küzd, aki azóta a vámpírok szörnyű vezetőjévé vált, ezért a főhős egyszerre próbálja meg kettészelni és megmenteni a lelkét.  A sorozat felénél Jürgen viszont egy drámai fordulat keretében felfedi, hogy valójában Gunther is félig vámpír. Gunther tiszta lelke azonban még nem vált gonosszá, hanem az átkát megtanulhatja irányítani, és képes lehet akarata szerint váltani emberi és szörnyeteg formája közt. Ezt annak a ténynek, köszönheti, hogy  édesanyja szintén a fiktív Neppon országából származott, csak az édesapja volt német.  Gunther ráébred, hogy ez gyermekkori barátjának is reményt jelent, így újult erővel küzdhet tovább. A sorozatban helyet kap az elengedhetetlen szimbolika, minthogy minden karakter homlokára egy ormótlanul nagy horogkereszt van tetoválva, mely a japán “ban” kanjit jelképezi, és a germánok szokatlanul nagy termékenységére utal. Átváltozásakor Gunther horogkeresztje erős vörös színben kezd világítani, ruhái leszakadnak testéről, hátán pedig egy erősen vérző ‘MEIN KAMPF’ felirat tűnik fel, amely azt hívatott demonstrálni, hogy harcában az ádáz pokolfajzatok ellen nem számíthat segítségre az emberektől (gyengeségük miatt), ez  csak az ő harca.   A sorozat utolsó felében kiderül, hogy lappangó náci génjeik miatt az egész német népre a vámpírrá válás sorsa vár, a bennük rejlő gonoszságnak már csak ideig-óráig képesek ellenállni. Gunther azonban hősiesen feláldozza magát, keresztre feszítve testét Golgotha mezején. Ezen hősies tettével az egész német nép megtisztulást nyer, és elkerülvén szörnyű sorsukat minden német tiszta, ázsiai emberré változik.

~FIN~

Ja, egyébként bónusz pont azoknak, akik a legtöbb animés klisét fedezik fel ebben a kis föffenetben. Nem muszáj persze ideírni, szerintem boldogabbak lesztek a saját gondolataitokkal, mint én lennék velük.

Remélhetőleg minél több, a zöld szemes ostoros értelmi kapacitását alulról súroló kommentet kapok azzal kapcsolatban, hogy “dehát nem is olvastad nincs jogod véleményt mondani róla te rohadt divat-troll!!!!44 xDDD”. A postnak egyáltalán nem ez volt a lényege, és az, hogy valami 29 éves, édesanyja pincéjében székelő otakunak korán megjön tőle a havija, nem változtat azon, hogy csak szórakoztatásra írtam ezt az egészet.

Megj.: köszönet a blog másik figurájának a remek gyors shopért.

Jó sárga szenny – Grappler Baki

Phr0zen komám közismerten a DURVA szakértője (valamint a durvaság, durvulás, és a csupa nagybetűvel leírt DURVA kifejezéseknek is ő volt a legfőbb propagátora – persze ez a régmúltban volt, mikoron még nem feledte el a betűvetés tudományát). Sokéves tapasztalata alapján megírhatná már a durvaság hivatalos enciklopédiáját, de valamiért  mindig halogatja a feladatot, mikor az  “Írjál már valamit, te nigger”  szavakkal motiválni próbálom. Többszöri sürgetésre végül ezt a választ adta: “adj egy témát, ami nem kell gondolkoznom, akkor  írok”.  (Ezután arról kezdtünk el beszélgetni, hogy a DBZben ki számít niggernek.) Szó ami szó, végül találtam egy témát, ami fagy0s szájíze szerint való (vagyis kellően agyatlan), de csak akkor hajlandó valamit ideböffenteni, ha közösen írjuk a postot. Ez lekorlátozza a lehetőségeket, úgyhogy a mai téma az, amit fagy0s a “Jó sárga szenny” névvel illetett,  vagyis azon mangák, amiket nem utálunk. Csak egy ilyen létezik: a Grappler Baki, úgyhogy ezt boncolgatnánk ma.

Fuck you, Internet.

Van egy visszatérő rémálmom. Nagyon földhözragadtan kezdődik, ahogyan az álmok kezdődni szoktak, jelen álomnál ez abból áll, hogy lefekvés előtt úgy döntök, hogy a 4chant még gyorsan átböngészem. Lenyomom a négyes gombot, ezután a böngészőm már tudja, hova igyekszem. Bejön a főoldal, és úgy döntök, gyorsan végignézem a  választékot, kiválogatom a jobb threadeket, kiragadok pár képet innen-onnan, esetleg hozzászólok egy-egy jobb témához. Sajnos azonban nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elterveztem magamban, ugyanis az első oldalon egy Haruhi thread, roneryfag thread, vagy konzolháborús vita van, aszerint, hogy melyik szekcióba lestem be aznap. A választékot látván rövidesen  leolvad az agyam, nem telik tíz percbe sem, és a könnyed böngészés helyett tajtékozva szórom az áldást. Sage balra, sage jobbra, F5 – F5 – F5… Minden erőfeszítésem ellenére a hülyeségtől izzó, dühítően sötét threadek nemhogy fogynak, de úgy tűnik, exponenciálisan szaporodnak, csupán azért, hogy dacoljanak velem.

Miközben elkeseredetten gyógyítanám a virtuális rákot, azon merengek, hogy nem-e én vagyok az, aki velük dacol; az új generációs anonnal, a tripfagekkel – azzal, amivé a 4chan lett, miközben nem néztem oda. Lehet én vagyok a rák, aki az új egyensúlyt megbontja? Gyorsan elhessegetem ezeket a gondolatokat az F5-öt többszöri megnyomásával, de persze hiába.

Akárhogy nézem, hiábavaló viták zajlanak minden fronton; lényegtelen dolgok miatt háborúzunk, és mindannyian vesztésre állunk. Dalolva megy a picsába a kedvenc oldalam. Miközben menteni próbálom a menthetetlent, és elkeseredetten copypastázom az iszonyatos ronery/relashionship threadekbe újra, meg újra, hogy “kill yourself” , “do it faggot” és “not your personal blog”,  lassan megérik bennem a felismerés, hogy ilyen kell legyen a modern tartarosz, amely lépést tartván az információs társadalommal lecserélte sziszüphosz kövét egy buzi iphone-ra. Ismerős az érzés; Déjà vu, paramnészisz, a kaparászó érzés a koponyám hátsó felében, a “már láttam, már egyszer megtörtént” élménye.  (Kicsit barokkos vanitas-érzés ez, frissiben kiragadva irodalomóráról, odabaszva az internetre.)

Ezekben a sötét percekben szokott történni, hogy egy jól időzített DDoS  kinyírja a 4chant, és vége a chanokalipszisisnak, (legalábbis míg moot vissza nem hozza a zombichan immáron tizenkilencedik inkarnációját). 404 not found. A hirtelen talált szabadságom arculcsapásként ér – nincs többé 4chan! Nem tudom elhinni,  hogy szabad vagyok. Remegő kézzel húzom el a függönyt, és azt találom, hogy süt a nap. Istenem, el is felejtettem, hogy milyen a természetes fény! Odakint kopár fák fürdenek a felkelő napsugarak csinos csokraiban, és hirtelen kedvem támad kimenni, emberemlékezet óta először. A virtuális tér anonim kakofóniája nem ostromol többé. Hónapok óta először eszembe jut, hogy van nevem, barátaim, életem, leválasztva a hálóról, tőle függetlenül, és nem USB kompatibilis. Eltűnődöm, hogy hova tovább, majd felveszem a telefont, és elhatározom, hogy elkezdek ismét élni.

Az agyamban kergetőznek a lehetőségek,  azon gondolkozom, hogy hová megyünk, mit csinálunk, miről beszélünk majd, miközben a vonal másik végén tudom, hogy kicsöng. A megváltás kézzelfogható, nincs több kockulás, sayonara, faggots, hello world! Jó sokat csöng ez a telefon… Halló, szól egy hang, és én rázúdítom minden életörömömet, a terveimet, és a reményeimet, egy kérdésbe tömörítve: „szevasz, ráérsz?” Röpke harminc másodpercig várat magára a válasz, de nincs okom türelmetlenkedni, hisz míg elér a telefon másik végére a kérdés, plusz a reakcióidő, végtére is reggel van ugye… Mire a hang a túlsó végen megszólal, én már szinte a nyelvemen érzem a siker ízét, ami édes, mint maga az élet. A következő pillanat olyan fincsi módon irónikus, hogy az már iszonyatos,  mert a régi ismerősök, haverok, barátok, miután nagy nehezen fölveszik a telefont, az életösztönömet rögtön porrá is zúzzák válaszaikkal.  “Áh, most nem mehetek el itthonról, réjdölök a haverokkal, ‘tod, wowba’! Nem szállsz be?”  Artikuláratlan üvöltés hagyja el a torkomat, miközben úgy lebaszom a telefont, hogy a vonal másik felén a kagyló vélhetőleg pofánvágja a wowozós köcsögöt. Valami van az arcomon… a kezem az, önkéntelen, reflexszerű facepalm, (telibe talál, pedig nem is céloztam) s érzem, hogy olyan erővel csapódott be, hogy levált tőle a retinám.

Ezután az események nagyon gyorsan zajlanak. Térlátás híján, fél szemmel valahogy elnavigálok a gépemig, útközben sikeresen behúzom a függönyt. A billentyűzeten még láthatóan izzanak az ujjlenyomataim, az egér még sikamlós az izzadtságtól. Másfél óra sem telt el, de én újjászülettem, éltem, és meghaltam. Szombat reggel kilenc van, és a köcsögök ilyenkor indulnak raidelni.  Csak egy módot ismerek, hogy a dühömet és csalódottságomat kiszellőztessem, hogy a gyűlöletemet szabadjára engedjem…

Leülök, elindítom a böngészőm, és a fogaim összeszorítva lassan lenyomom a négyes gombot.

Disclaimer: A fenti írás javarészt fikció. (Lehet találgatni, miről szólt.) Valójában nincsenek wowozós köcsögök a baráti körömben. Ha valamelyikőjük titokban mégis az, jobb lesz, ha vigyáz a szájára.  Az én szememben halott mindenki, aki azerothban él, és abban a pillanatban, ahogy a bűvös “réjdelni ” ige elhagyja az illető ajkát, teszek róla, hogy a haverjai virtuális temetést rendezzenek neki még aznap.

Mellesleg egyetlen visszatérő rémálmom van csak, és az is zuhanós.

Thomas Ott: Cinema Panopticum

Foglalkoztam már korábban is képregényekkel ezen a blogon, úgyhogy gondolom senkit nem ér meglepetés: ez a bejegyzés ismételten képregényes lesz, mindazonáltal viszonylag rövid, minthogy csak egy képregény-ízelítőről lesz szó.  A mai alkalommal Thomas Ott, svájci képregényíró és rajzoló egy munkájával ismerkedhetünk meg: megpróbáltam azt a képregényét kiválasztani, ami alapján Ott stílusa a leginkább megragadható, és legjobban tükrözi azt a nehezen megnevezhető, hátborzongató minőséget, ami körüllengi Ott képregényeit – a Cinema Panopticum ez a képregény.

Keblek és irónia

Vázlatos ismertető az irónia jelenségéről.

“Ironie versteht der Leser nie.”

Ezen bejegyzés mindazokhoz szól, akiknek fejében az irónia, mint homályos és nehezen érthető fogalom él, akik a köznapi használatban elkoptatott szó hallatán bizonytalanok a konkrét jelentését illetően,  vagy akik egyszerűen tudni akarják, hogy mit is takar az irónia. Filozófiai értekezések, Kirkegaard, Szókratész  és egyéb nagy gondolkodók idézgetése helyett,  metafizikai boncolgatások helyett, csupán egy egyszerű, hétköznapokból kiragadott példán fogom ma illusztrálni az irónia jelenségét.  Az iróniát, mint műfajt a fogalom tisztázása után érintőlegesen szintén tárgyalni fogom. Ha később szükségesnek érzem, vagy  a visszajelzések megkövetelik, kiegészítem még a bejegyzést (vagy elveszek belőle, igény szerint).
Fogjunk hát hozzá.

Az irónia jelensége egy hétköznapi példán demonstrálva.

Júniusban, egy meleg és idegőrlő vizsganap után metróra szálltam, és megkezdtem a szokásos utat hazafelé, együtt a munkanapok késő délutánjaira jellemző tömeggel. Az izzasztó rázkódás és a vizsga utáni tökéletes szellemi és fizikai ernyedtség ellen bámészkodással védekeztem, és minthogy nem volt más néznivaló, az utastáraimat vizsgáltam meg tüzetesebben. A fáradtságtól meglazult önfegyelmemnek és a melegnek hála, a hölgyek kivillanó vonalai és a tekintetem a megszokottnál gyakrabban találkoztak.   Egy ilyen metszéspontnál hasított belém a felismerés. Ez volt a pillanat, ott a metrón, a melegben, ahogy lezsibbadt aggyal álltam és néztem magam elé, amint felbukkant a szemem előtt az irónia a maga tökéletes valójában.  Az irónia csinos fiatal lány képét öltötte, rózsaszín pólót viselt, egy felirattal: “more than just a pretty face”, (fordításban: több csupán egy szép arcnál) és a felirat alatt feszült a két legteltebb, legformásabb kebel, amit valaha láttam. Valóban,  jóval több volt egy csinos arcnál. (Az irónia ezután  rövidesen leszállt, én meg mehettem haza biflázni a következő napra).

Az irónia értelmezése.

A fentebbi anekdota nem szárnyal Shakespeare-i magasságokban, de úgy gondolom az alapvető jelenséget jól illusztrálja.  Az irónia fogalmának megértéséhez elengedhetetlen, hogy észrevegyük a kettősséget, ami a szándékolt jelentés, és a valós (vagy sugalmazott) jelentések között áll fenn. Jelen esetben tehát a póló szándékolt jelentése, ami arra hívná fel a figyelmet, hogy az adott hölgy vonzó felszíne alatt az értelem óceánja rejlik, az illető hölgy  monumentális idomainak hála kisiklik, és a hölgy formás, feszes, és szemet gyönyörködtető kebleit értjük a feliratban emlegetett többlet alatt.  Ez az eltérés a jelentések síkjai között, amit a hétköznapi értelemben használt irónia szóval írunk le.

Az irónia a humor jelentős forrása lehet (mint jelen esetben is), viszont nem csak a humor eszközeként használatos, alkalmas ennél többre is: Shakespeare tragédiái (akárcsak a komédiái) az iróniára építenek. Így a Rómeó és Júliában Rómeó kétségbeesésében megöli magát, mert Júliát halottnak hiszi. Ezután Júlia tetszhalott álmából felébredvén, Rómeó öngyilkosságáról tudomást szerez, és szintén véget vet életének. A halálesetek elkerülhetőek lettek volna, ha a fiatalok a valós és vélt kettősségét felismerik, így viszont az elkerülhető végzetük iróniája a tragikus fordulópont a drámában. (Meg kell jegyeznem, hogy egészen eddig a pontig inkább komédiáról van szó, csakhogy  Shakespeare ezzel a morbid csavarral a komikus szituációt tragédiává emeli, és a mosoly az arcunkra fagy.) De egy köznapibb példával élve: minden alkalom, amikor egy politikus arra hivatkozik, hogy a békéért indít háborút (“megelőzésképp”) a keserű irónia újabb megnyilvánulása (az irónia attól, hogy a háború legitim, mint a II. Világháború és Churchill esetében látható volt, még irónia marad. ) Más szavakkal: a békéért háborúzni olyan, mint a szüzességért szexelni.

Az irónia  hatásától függetlenül lehet szándékolt és szándékolatlan. A mindennapi irónia megnyilvánul mindkét módon: A szarkazmus például az irónia szándékolt, szóbeli megvalósulása. Minden alkalommal, mikor az ellenkezőjét mondjuk annak, amit közölni kívánunk, és tudtában vagyunk az ebből adódó iróniának (a hangzó beszédben a hangsúly, hanglejtés, testbeszéd, és egyéb nem-verbális csatornákon közölve azt, hogy most  voltaképpen szarkasztikusak vagyunk), a kontextus (vagy az előzetes tudás) és a mondottak közötti éles ellentétre építjük fel a szándékolt jelentésünket, és így eszközként élünk az iróniával. Egyszerű példával élve szarkasztikusak akkor vagyunk, ha azt mondjuk egy  közmondásosan ügyetlen embernek, hogy nagyon ügyes. (Jobb esetben meg is érti a szándékolt jelentést, miszerint iszonyatosan ügyetlen.)
Ezzel szemben áll a szándékolatlan irónia,  amely, akárcsak a szemléletes példa a bejegyzés elején, spontán alakul ki, az irónia felismerésének elmulasztásával. (Mellesleg nem vagyok teljesen biztos benne, hogy tényleg szándékolatlan volt a példámban szereplő irónia, hisz könnyen meglehet, hogy az értelem óceánja vetette a humor hullámját.) Az ilyen irónia akkor lép fel, ha a jelentések eltérésével valaki nincs tisztában. (Külső szemlélő jót mulathat az ilyesmin.)

Végezetül egy-egy ironikus helyzetet a véletlen is létrehozhat. Az ilyen típusú iróniát nevezzük a sors iróniájának. Például ha egy Greenpeace-aktivistát agyonüt egy fa, az ironikus, pusztán a kontextus miatt  – a kedvencem mind közül az iróniának ez a fajtája.

Az irónia, mint műfaj.

Az irónia jelenségén túl rejlik, az irónia, mint műfaj – és ez már keményebb dió.  Az irónia a gúnyhoz hasonlítható műfaj, viszont abban különbözik a gúnytól, hogy a  bemutatott jelenséget nem ítéli el nyíltan, hanem azt mintegy elfogadva mutatja be annak abszurd, ellenszenves vagy nevetséges voltát. Ez az éles bírálat nem közvetlen, mint a szatíra esetében, hanem rendszerint burkoltan jelenik meg. A jelentős ironikusok, mint Swift vagy Voltaire a társadalmaik idejétmúlt konvencióit gúnyolják, mások viszont épp a hagyománnyal ellentétes, új gondolatokat állítják pellengérre.

Swift Gulliverje ennek a műfajnak egy kiemelkedő példája. Bár a legtöbben gyermekmeseként gondolnak rá manapság, eredetileg a korabeli társadalom politikai és vallási feszültségeinek, és az utazóregények népszerű stílusának kigúnyolására íródott. (Ezen felül egyéb céljai is voltak, de részletezni ezeket most fölösleges volna.)

Nehéz hétköznapi példát találnom, amely híven tükrözné az iróniát, mint műfajt, és minthogy a műfaj határai összemosódnak a szatíráéval és a paródiával a valós életben (lásd pl.  Stand-up Comedy, reklámok) ezért gyakran még meghatározni is nehéz, mi hova tartozik, így saját írásaimra vagyok kénytelen hivatkozni. Jóval szerényebb példa, mint swift Gulliverje, de saját írásaim közül a TÍZ OK, ill. a Csordulj nyálam, mondta a fangörl c. írásom, az irónia műfajához tartozik, ahol az első az un. “fanboy  nyálverés” a második pedig a tudományos stílus és a yaoi rajongótáborának gúnyolására íródott. A tíz ok a tisztább műfajú irónia a kettő közül,  míg a másik inkább szatirikus, sőt, kifejezetten gúnyos néhol.)

Ezzel a bejegyzéssel leróttam a tartozásomat. Mindenkinek, aki ezután azzal vádol, hogy nem vagyok tisztában az irónia fogalmával, hogy “bujkálok a szó mögé”, vagy egyéb értelmetlen mondatokba ágyazza az irónia szót, mert azt hiszi, hogy tudja miről beszél… nekik csupán annyit, hogy nyissák ki a szemüket és meglátják a cselekvésükben az iróniát.

Tíz Kossuth-díjat érdemlő anime-blogger.

A tíz (legnyomorékabb) Kossuth-díjat érdemlő anime-blogger.

Rövid értekezés a listaírásról.

Létezik egy különös jelenség, ami az intellektuális (hanyatlás) felemelkedés fenomenológiájában az első lépcsőfok szerepét tölti be: a tízes lista. Minthogy mostanában megint népszerűek lettek a tízes listák, a népszerűségi hullámot meglovagolva ezeknek szentelnék egy rövidke bejegyzést, a listakészítés folyamatát egy általam választott témán demonstrálva (lásd a címet).

A 7 leginkább indokolatlanul hosszú Wikipedia cikk

Az Internet mindenkiből képes előhozni az önjelölt okostojást. Egyszerűen jó érzés hülyét csinálni a másikból (javarészt seggünkből előhúzott) ál-bölcseleteinkkel, ha pedig netán fordítva sülnének el a dolgok, mindig megvéd minket az anonimitás áthatolhatatlan leple. Az ilyen és ehhez hasonló idióta user-felfogások miatt ugrik naponta az ember nyakába a Neten valami futótűzként terjedő baromság. Mostanában lehet róla hallani, hogy micsoda fene jó forrása bármilyen komoly információnak a Wikipedia, nélküle az öcsém le se doktorált volna a MIT-en, az Encyclopedia Britannica cikkenként átlagosan két hibát tartalmas, míg a Wikipedia csak egyet, stb. Bárki, aki már legalább középiskolás szinten végzett kutatómunkát, tudja, hogy micsoda felületes forrás a Wikipedia – általános enciklopédiaként egyáltalán nem erre tervezték, csak a mérete miatt pár vadbarom egy mindenes szaklexikonként kezdett tekinteni rá (hogy a cikkek színvonalának hatalmas szórásáról ne is beszéljünk). A Wikipedia leggyengébb oldaláról nézve nem más, mint 13 éves kölykök MMORPG-je, amit két résznyi Bleach között bármikor elővehetnek, hisz már évekkel ezelőtt megkapták az adminisztrátori jogukat arra, hogy egy bottal visszafordítottak 1000 editet account nélküli userektől. Az ilyen emberek úgyis csak ártanának a Wikinek, úgyhogy miért ne automatizáljuk a dolgokat? Következzék hát a teljesség igénye nélkül 7 idiótaság szerint rangsorolt, feleslegesen hosszú szócikk, ami jól bemutatja, miért nem érdemes komoly forrásként tekinteni a Wikipediára.

Garfield nem vicces.

Garfieldot, a kövér, narancs-fekete porfogót sokan úgy ismerik, mint a világ legnépszerűbb macskáját: a róla elnevezett képregény lassan 30 éve töretlen népszerűségnek örvend, és Guinness rekordok könyvében mint a legtöbbször leközölt képregény csúcstartó. Mindezek ellenére a Garfield nem vicces, már évek óta nem az. A képregény három hónap múlva 2008. jun. 19.-én esedékes születésnapjára született ez a rövid bejegyzés, ezzel is tisztelegve Jim Davis alkotói zsenialitása előtt.

Weblapszemle Nr. 2

A második weblapszemle témája a webcomic. Igen, joggal fintoroghatsz, kedves olvasó, minthogy mélyre sűlyedtem, de az Internet meredek, szennytől iszamos lejtőjén ez csak egy újabb megálló (bár webcomicokról blogolni elég mélyen van, elismerem). Mindazonáltal egy mentő körülményt fel tudok hozni, ami igazolhatja ennek a bejegyzésnek a létjogosultságát: csupán azon webcomicok krémjét szándékozom bemutatni, amelyek morbid humorral bírnak, lehetőleg hiányzik belőlük mindennemű sztori, és a weeaboo-faktoruk alacsony. (Sorry, Fred-chan és Dan Kim egyik kategóriába se fér bele. Mondanám még kritériumnak, hogy nyomtatásban is megjelent, de akkor bele kéne vennem azt a szutyok megatokyot.) Következzék hát egy mindennemű rendezőelvtől mentes felsorolás.

Vinland Saga

Üdv, Internet!

Először is, fogalmam sincs, ZJ miért hívott meg engem, és hogy mit írhatnék én ide, amivel adhatnék egy kis extrát a bloghoz, de a saját blogom ne adna ehhez megfelelő táptalajt. Kezdésnek megpróbálkozok azzal, hogy ide szorítok minden anime és manga témájú írást, ami csak eszembejut, hisz az én blogom nem igazán e célra született, ellentétben Zaizen Jotaro Animés Blogjával.

Féléves értékelő

Egy rövid közlemény kedves olvasóimnak, a blog jelenlegi állapotáról, sikereiről, és a további terveimről, ami a jövőt illeti: Röpke fél éve indítottam ezt a blogot. Ezen hat hónap alatt jelentős növekedést élt meg: E bejegyzés írásakor a kattintások száma 5750, és megközelítőleg harminc és nyolcvan kattintás között mozog a napi látogatottság. A blog népszerűsége januárban ugrott meg, és a februári kattintások többszörösen felülmúlták ezt a hullámot.

A siker mindkét hónapban egy-egy troll bejegyzésemnek tudható be. A fenti grafikon nemcsak a blog látogatottságát mutatja hónapra lebontva, hanem azok számát is, akik mára a véremet szomjazzák, és legszívesebben “beírnának a Death Notejukba”, ahogy valaki találóan megfogalmazta a minap. Ellenségek, akiket e fél év alatt írásaimmal szereztem: Yaoikedvelők; Shearer és komái; a Szezám utca kitalálója és rajongótábora; mindenki aki Linkin park számra csinált AMV-t a Narutoból; Gotthold Ephraim Lessing; M. Stoppard; Hans Moravec; Eszterházy Péter és Isten.
Balsikernek tudható be, hogy a Death Note rajongói nem kerültek bele a fenti felsorolásba, minden igyekezetem ellenére.

Legolvasottabb írásom: 10 ok, amiért a Death Note a világ legjobb Animéje. (fincsi irónia.)
Legtöbb kommentet hozó írásom: 10 ok, amiért a Death Note a világ legjobb Animéje.
Saját kedvenc írásom: Miért és hogyan trollkodjunk (How-to guide és esszé egyben).
Legdurvább google-keresés, ami a blogomat köpte ki válaszul: zaizen jotaro animés blogja. lol.

A jövöt illető terveimről: A trollkodást képviselő írásaim sikere arra ösztönöz, hogy a jövőben ezt a vonalat még jobban kibontsam. Ehhez mentorom és barátom, a phr0zen illetve Jungle commando neveken ismert zseniális troll és trollkodás-szakértő segítségét kértem. Fagy0s mától fogva társszerző, és korlátlan kreatív szabadságát néha ezen a Blogon fogja kiélni. Ha minden igaz, ezzel a saját malmára ( blogjára) hajtja majd a vizet (látogatókat), de úgy gondolom elkél némi népszerűsítés az írásainak, minthogy nagyságrendekkel durvábban ír, mint én. Ami a saját írásaimat illeti… Megpróbálok gyakrabban és jobban írni, mindenről ami csak eszembejut. Tervezek egy átfogóbb trollkodás-cikket, amiben az érveléssel foglalkozom, ezen felül a weblapszemléket is szándékozom folytatni. A többit meglátjuk.

Végezetül egy gondolat, névszerint a Kinai Relativitás Axiómája: Bármekkora sikert érsz el, bármekkora tragédia ér, megközelítőleg egymilliárd kínait hidegen fog hagyni.

Variációk egy témára

Unatkoztam a minap, és unalmamban elkezdtem kutatgatni a copypasta archívumom sötét sarkaiban, leporolva a régi kedvenceket, nosztalgiázva és merengve a múlt nagy mémjein és szövegein, amik mára csaknem elfeledetté váltak. Néhány kedvenc pastámat tálaltam is a kollegáknak imitt-amott, és mi tagadás, rákaptak az ízre. Minthogy a kollegák copypasták iránti igénye minden egyes darab után nőttön-nő (és remélhetőleg az ízlésük is finomodik ezzel karöltve), eljött az ideje, hogy egy teljes bejegyzést szenteljek ennek a lenyűgöző műfajnak.

Jim Goad – Az underground hazugság.

Figyelmeztetés: Ez a bejegyzés vulgáris kifejezéseket tartalmaz, és erősen sértő. Tudom, mert én fordítottam, és a hitelességre mentem rá. Egy álmatlan éjszakát töltöttem ki vele, ezért valószínűleg nem tökéletes fordítás; ha van kedved a fordításom összevetni az eredetivel, és javaslatokat tenni, hogyan javíthatnék rajta, az eredeti angol szöveg megtalálgató itt. Nem akarok megsérteni ezzel senkit, pusztán lenyűgözött ez az írás, és szeretném megosztani mindenkivel, aki esetleg nem ismerné. Aki kibírja a végéig, az kap egy sütit. (Ajánlom ezt a fordítást az összes olvasómnak, különösképp Chiakinak.)
(Frissítés, 2009. január 28. Nyelvhelyességi, helyesírási, és fordítási pontatlanságok javítva.)

Csordulj nyálam, mondta a fangörl.

EGY MÉLYEN FILOZOFIKUS UTAZÁS A ZÜLLÖTTSÉG BUGYRAIBA A “YAOI”, ANNAK “ESZTÉTIKAI ÉRVÉNYESSÉGE” ÉS A “KÖVETŐI” MEGÉRTÉSÉÉRT

“Minden kijárat, egyben bejárat valahova.”
M. Stoppard

Bizonyára a kedves olvasóimnak is voltak olyan pillanatai, mikor egy érzéki benyomás hatására feltette magában a kérdést: „Hogyan lehetséges, hogy az emberiség még nem halt ki, és mit tehetek, amivel felgyorsíthatom a folyamatot?” Amióta internetem van, erősen megszaporodtak az ilyen alkalmak, minden év elteltével exponenciálisan növelve a tűrőképességemet… Mindhiába, hisz mindig születik olyasmi, amitől elementáris erővel tör elő belőlem a RAGE. Erre a tézisre bizonyíték, hogy Kb. ötven ilyen pillanatot éltem meg tegnap, miközben a válaszokat olvasgattam erre a bejegyzésre. (Mellékesen megjegyezném, hogy a válaszok számát és minőségét tekintve én a kolléga helyében a bejegyzését „How to create a shitstorm”-nak neveztem volna el.)

Barkley, Shut Up and Jam: Gaiden

A mitikus 90’-es évek elején volt egy játék: a Charles Barkley, NBA all-star kosaras nevével védjegyzett 1993-as Barkley, Shut Up and Jam, amely a történelembe úgy került be, mint a kosárlabda digitalizált esszenciája. Azóta eltelt tizenöt év, és a silánynál-silányabb „kosaras” játékok lassanként eltörölték Barkley digitális tanításainak emlékét. Tizenöt év után azonban megszületett a legendás játék utódja, a Barkley, Shut Up and Jam: Gaiden.* Charles Barkley visszatért, hogy ismét megmutassa nekünk: a kosárlabda nem csupán egy sport, hanem az univerzumot mozgató erő.