Ez az írás a közelmúltban abortált ötletként publikált, de jóval korábban lejegyzett stílgyíkomra készült válaszul, talán vetélkedésképp (abortuszos szóvicc, kövezzetek meg). Keltezése megközelítőleg a második leghíresebb magyar állat, a pannon puma (Puma paleohungaricus potensis) kipusztulásának idejére datálható.
A végső leszámolás tudtommal teljes és csorbítatlan, viszont valamiért már nem igazán tetszik a szerzőnek. (Vagy felnőtt azóta, vagy Fagy0s ezt is bebaszva írta, mint anno a terror háza vs. emlékpontosat. Jó korszak volt az is.)
Végső Leszámolás
Hogy miféle dolog is az emberi emlékezet? Olyan, akár a szelektív hulladékgyűjtés: hasznosságuktól függően dönti el, hogy a dolgokra egy szép, új jövő, vagy az enyészet vár. Akár valami ilyesmivel is találkozhattunk volna a téma kapcsán, ha netán élet-edzett polihisztorok véleményét kértük volna ki egy hetedikes irodalom szakkörön. Ahogy én látom a dolgokat, a valóság inkább az, hogy a memóriánk egy MÉH telep: semmi nem marad a dolgok halmazából, csak egy kis bűzös kupac azon részeiből, melyekre a legkevésbé lett volna szükségünk.
Akkortájt nagy napnak számított ez. Maró gúnnyal mi csak úgy becéztük: „Az Ünnep”. Máig libabőrös lesz a hátam, ahogy nosztalgikusan felvillan az agyamban, hogyan is néztek ránk idegen körökben a kis stratégiai megbeszéléseink közben. Mintha legalább a Marsról jött tengeri tehenek vitatkoztak volna a Nikkei zuhanásáról a Wall Street-en.
-„Készülsz már Az Ünnepre?”
-„Persze, már minden szart beszereztem, ami csak kellhet. Ennyi Mountain Dew-val egy lövészdandárt el lehetne látni. A többi apróság is bombabiztos.”
-„Remélem is. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy rés legyen a pajzson.”
Az ominózus napra fájdalmasan hosszú ideje készültünk. Kénytelenek voltunk kivárni az alkalmas pillanatot, mindvégig magunkban tartva a sok szörnyűséget, ami bennünket ért, akár egy üveg Erős Pistával megtámogatott chili paprikát. Lelkileg letaglózó volt látni, egyesek mennyire híján vannak kulturális megértés, és úgy egyáltalában intelligencia terén. De most eljött a mi időnk, ha megfelelően játsszuk ki lapjainkat, ez lesz a végső leszámolás. Egy csapásra bosszút állhatunk a sokévnyi átsírt éjszakáért, ahogy magatehetetlenül tűrtük zsarnokainkat, hisz nem tehettünk mást, mindössze a blogunkon panaszkodtunk sirámainkról a külvilágnak. Négy hosszú évbe telt, mire revansunk eszköze végre megérkezett a J-list oldalára is, mely számunkra a hadviselés egyetlen lehetséges központját jelentette: semmi egyéb nem jöhetett szóba, különféle okokból. Elkezdtük hát a végső simításokat. A terv hamarosan valósággá válik.
A legkisebb kétség sem férhet hozzá: ma este sikerrel fogunk járni. A tervünk beindításához mindössze egyetlen dolog hiányzott: az ördögi szerkezet, mellyel hasznosítani tudjuk majd bosszúnk tárgyát. Nagy szerencsénkre Pekkun gusztustalan bátyja rendelkezett egy ilyennel, amit egy igen meredek helyzet keretében sikerült elcsennünk tőle. Mindannyiunk fejében ugyanaz járt: ma estétől végre okkal panaszkodhatunk majd az Interneten erről a rakás szarról, és a sok izomagyú semmivel sem lesz képes ellenérvelni.
Összegyűltünk a sötét szobában. Az ablak résén vékonyka holdfény szűrődött be, porcicák keringőztek benne. Nem jelentett nagy megnyugvást ugyan, de ahhoz talán elég lesz, hogy megőrizzük józan eszünket a hamarosan kezdődő mészárlásban. Lacchan már izgatottan melegített be:
-„ATTACK, MAGIC, ITEM, RUN! ATTACK, MAGIC, ITEM, RUN!”
Sajnos ekkor még nem tudhattuk, hogy bármilyen bombabiztos is volt a tervünk, ami ezután következett, arra semmi sem készíthetett volna fel bennünket.
Bekapcsoltuk a gépet. Félelmünkben oda sem mertünk nézni a nyitó képsorokra, hideg izzadsággal a homlokunkon rögtön belevetettük magunkat a játék közepébe. Egy szivárványszínektől és művészi teljesítménytől teljesen mentes, SZÜRKE, lelkileg sokkoló táj fogadott bennünket, embertelen hangok kíséretében. Nem kellett, mindössze néhány perc, és máris kavarogtak a fejünkben az őrült gondolatok:
„Hol van a csata menü? Miért nem tudok varázsolni? Ááááá!!”
Nem volt csata menü, és nem volt taktikus gondolkodás. Egyszerűen brutális mészárosokként nekünk rontottak, nem várva arra, hogy mérlegeljük a helyzetet. A levegőben már emberi vizelet, ürülék és hányadék szaga fluoreszkált, úgy éreztük, a pokol kénköves bűzét érezzük. Félelmünkben fejét vesztett kakasként kezdtünk rohangálni a szobában, miközben őrületes hangerővel sikoltottunk. Az egész szomszédság felébredt. Mielőtt eszméletemet vesztettem volna, valamelyikünknek sikerült még kiragadnia a gépből a démoni lemezt, majd kihajítani az ablakon. HALO – világítottak a szörnyű betűk csupán egy pillanatra a holdfényben.
Mikor magamhoz tértem, egy apró, sötét, nyirkos helységbe voltam zárva. Hol vagyok? Borzalmas gondolatok futottak át a fejemben: Vajon ez a sors vár mindenkire, aki egy felsőbbrendű kultúrát kedvel, és nem a birka nép után lohol? A gondolataim nem hagytak nyugodni, már az ágyam alatt kapartam a falat. Egy órával később megjöttek a szüleim. „Lacit és Petit már kivitték”, mondta anyám. Ezután kifizették a pénzt a rendőrségnek, én pedig hazamehettem. Máig nem szívesen emlékszem vissza erre az incidensre.
Ismét köszöntök minden olvasót a blogon.
Abortált ötletek legjobbjai címmel futó sorozatunk következő darabja (tetszés szerint stílgyak, életkép, karcolat), a Nyomós indok voltaképpen nem elvetélt idea, hisz anno a JSZP-n megjelent, publikált írás. Nagyon egyszerű indoka van, hogy újra közzéteszem: épp nincs semmi jó ötletem, és ez a cucc itt lapul a blogon már több, mint egy éve a tucat leselejtezett, publikálatlan írásom között. Bár technikailag egyszer már “megszületett”, szellemében valamennyire mégiscsak abortált ötletről van szó. (Amúgy nem is hiszem, hogy ez a kis különbségtétel, vagy akár az egész gondolatmenet bárkit is érdekelne, de attól még kukacoskodjuk egészséggel.)
Elöljáróban csak annyit még erről a darabról, hogy Stefan Zweig után szabadon alkalmaztam egy elbeszélői technikát, némi csavarral a végén. Aki nem ismerné, annak elmondom a receptet: Az elbeszélő utazik, közben szem- vagy fültanúja lesz egy különös történetnek (Sakknovella, ámok, stb.). És persze minden szó igaz.
Nyomós indok: egy (nagyon) rövid karcolat.
Pár hete két fiatalember beszélgetésének voltam tanúja a szentendrei héven. Minthogy épp nem volt nálam olvasnivaló, valami mással kellett elterelnem a figyelmemet a sajogó, begipszelt karomról. A külvilágra koncentráltam hát: Miközben az ablakon bámultam kifelé, néhány beszédfoszlányt, beszélgetést sikerült elcsípnem, de csak egy merev, langaléta ifjú egy fölöttébb bizarr találkozóról szóló anekdotáját jegyeztem meg.
A fiatalember csöpögős orrhangon, trombitáló megszakításokkal számolt be arról, hogyan szólította le egy hajléktalan pilisvörösvárott egy nyilvános vécében. Aktív hallgatója – mellesleg kövér, szemüveges, és zsíros hajú huszonéves – megszakításaira élesen vágott vissza, a fiatalokra jellemző türelmetlenséggel.
- Mondtam már, hogy kurvára kellett hugyoznom! Mit gondolsz, mi másért mentem be abba a redvás lyukba? –hőzöngött a barátja kérdésére az ifjú, és kijelentésének az egész hév tanúja lehetett. Körülpillantott, majd kissé halkabbra fogva folytatta a mondókáját, de immáron a hallgatósága két főre bővült.
- Szóval, ott vagyok, venném elő, és már hugyoznék, mikor valami csöves betántorog nekem, mellém áll, és előkapja a lompost. Bazmeg már az ajtóból éreztem, hogy a detoxból szökött, olyan szaga volt, de ne tudd meg – Nem is tudhattam volna meg, milyennek írta le végül a fiatalember, minthogy a hév zaja átmenetileg elnyomott minden hangot, de azért én élénken elképzeltem, amint a kelkáposzta, desztillált szesz, vizelet és hányadékszag keveréke megcsapja az orromat. (Szagokban jó vagyok, akárcsak Holmes, csak én nem parfümökre szakosodtam.) Miután a zaj kissé elült, felvettem a fonalat:
- …érted? Csak ott tántorog, mellécéloz, én meg idegességemben nem tudom mit csináljak. A fazon folyton szemezik velem érted?( – valóban hátborzongató lehetett, szerencsétlen srác. )
- Kikerülni se lehetett, az a kurva budi valami komcsi maradvány volt, vagy mi. Szakadt szar hely, és ez az állat elállta az utat.( – hát igen, az akadálymentesítés sose volt a szocreál építészet erőssége. Saját tapasztalatból beszélek.)
- Aztán megszólal nekem, és rákezd a dilis dumájára, miközben mellécsorgatja. Mondja nekem, hogy szerinte ”minden társadalmi egyenlőtlenség oka, hogy az emberek nem egyenlőek még a vécén se”.
- Mi a fasz? – Csodálkozik a barátja. Nyilvánvalóan sosem volt tanúja az erős alkoholistákat néha sújtó logorrehának, gondoltam magamban.
- Ja bazmeg, én se hittem el. Már azt hittem, hogy meg akar késelni, úgy nézett bazmeg, erre elkezdi fosni a szót, hogy mekkora hazugság, hogy oda a király is gyalog jár, meg minden, mikor Mária Terézia segge alá ezüsttálcát dugtak, meg hogy ha a nők állva tudnának hugyozni, nem lenne feminizmus. És közben meg a gatyáját áztatja már, és észre se veszi. Majdnem elhánytam magam bazmeg. – Magamban elképzeltem, mi több, kiszíneztem a jelenetet, megadva neki azt az életszerűséget, amit a fiatal a bazmeg ismétlésével próbált érzékeltetni. Állókép: A hatvanwattos izzó fényében csillogó sárga tócsa a padlón, a falon a félig levert csempén gyöngyöző cseppecskék, a piszoárban átázott, sárga csikkek. A piszoár előtt az alkoholista, minden értelemben elázott ember, méltóság nélkül. Kinézetre úgy képzelem el, mint Eszterházy Pétert. (Én tőle kapok hányingert.) A mesélőnk furcsamód nem kap helyet a képen. Valahogy nem tudom elképzelni ezt az ösztövér fiatalt, amint iszonyattal vegyes undorral az arcán, hányingerrel küszködve mered Eszterházyra. Valamit valamiért: kicserélem egy tipikus hajléktalan képére, és megnézem magamnak az összképet. Lehangoló, szánalmas, és valamiképp ismerős kép tárulkozik elém. Ezután valahogy már nem volt olyan jó mulatság a hallgatózás, de a történet lezárás követelt, és még volt egy megálló. Így hát balsejtelemmel füleltem tovább.
- nem bírtam tovább, érted? –fakadt ki a fiatalember. – Kurvára ki kellett mennem onnan. Az a koszos csöves meg csak süketelt tovább. – ingerültség érződött ki a fiatalember szavaiból, ugyanakkor némi bűntudattól vezérelt mentegetőzés árnyalata is vegyült a hangjába.
- És végül hogy jutottál ki? – kérdezte hüledezve a haver.
- eltereltem a figyelmét, gondoltam hátha kilóghatok valahogy. Megkérdeztem tőle, mégis hogy a francba akarja megoldani, hogy mindenki egyenlő legyen? Erre tényleg elkezdi mondani, teljesen beindul és felpörög, hogy ő ezt az egészet már jól kiokoskodta, elkezd nekem hadonászni meg tántorogni félig letolt gatyával, érted? És miközben mondja, és mondja, és hadonászik és tántorog, én félrelököm, erre elcsúszik, és dob egy hátast, bele a klozetba. Bepánikoltam…
Eddig mesélte a történetét a fiatalember. Végül nem hangzott el a végkimenetel, a csattanó, amiért elmesélte a barátjának. Nem is volt rá szükség: a karomra pillantva magától értetődővé vált a válasz. A hév végre megérkezett a végállomásra. Miután leszálltam, valahogy gyengének éreztem a térdeimet, és mielőtt elindultam volna a Szociológia tanszékre megtartani az órámat, pár percre meg kellett támaszkodnom az aluljáró koszos, telemázolt falánál. Ekkor odajött hozzám egy hajléktalan. Kért tőlem egy kis aprót. Remegő kézzel adtam neki, és elfordítottam a tekintetemet.
____
A történet valódi csattanója természetesen az lesz, amikor azt a langaléta srácot bosszúból három szemeszteren keresztül újra meg újra megbuktatom, majd kidobatom az egyetemről. A tanulság: Hallgatni arany.
